Sz. Beljajev

A tizedik planéta

 

 

Ismertető a hátoldalról:

Jura látta, hogy a tudós alsó állkapcsa remeg a dühtől. Szerényen lesütötte a szemét.

- Egyelőre nem tudom megállapítani a Tizedik tropikus évének az idejét, mert nem ismerem a tengely körüli forgásának sebességét, de feltételezhető, hogy keringési adatai ugyanazok, amelyeket ön említ. Legfontosabb az, hogy a Tizedik ugyanazon a pályán kering a Nap körül, mint a Föld... - S hogy meggyőződésének nagyobb kifejezést adjon, minden gúny nélkül kopogott sarkával a szőnyegen, arcán megőrizte a tudós szenvtelenségét, mint akit még a pisztoly csöve előtt sem lehet meggyőzni és más belátásra bírni, hogy egyszer egy az nem egy.

A tudós szemüvege felcsúszott a homlokára. Felkiáltott:

- Második Föld?

- Igen - válaszolta Jura. - A Tizedik a mi Földünk pontos mása.

 

Orosz eredetiből fordította:

Várnagy Gábor

 

 

Sz. Beljajev

 

 

 

A tizedik

planéta

 

 

Felelős kiadó: Cserépfalvi Imre

Forrás-nyomda, Budapest

Felelős vezető: Kralovetz Nándor

 

 

 

I.

 

1956 október 20-án estefelé az idő teljesen elromlott. A Csillagászati Főintézet épülete fölött alacsonyan lógtak a szürke felhők. A hideg zúzmara mint könnyű, félig átlátszó köd lepte be az igazgató szobájának ablakait.

Mihail Szergejevics hazatelefonált, hogy ne várják vacsorára, majd csendben letéve a kagylót, az ablakhoz lépett. Meghallotta a tenger felől fújó szél dühös üvöltését. A köd egyre sűrűbb lett. Néhány esőcsepp hozzáverődött az ablak üvegéhez és lomhán csurgott alá.

Mihail Szergejevics gondosan húzta össze az ablakokat borító nehéz bársonyfüggönyt.

Elhatározta, hogy ma itt dolgozik.

Szokás szerint pontosan 23h 45'-kor az ügyeletes asszisztens a szobába lépett és jelentette, hogy az autó előállt.

Ezt a szokását Mihail Szergejevics már hét év óta hűségesen, pontosan megtartotta. Azt gondolta, különösen neki van szüksége a lelkiismeretességre az élet kis dolgaiban, hiszen a csillagászati számításainak finomságait mindenki csodálta.

A mennyezet és a nagy bronzcsillár a félhomályba veszett. Csak az asztali lámpa kellemes fénye világította meg az írókészletet és az ezüst írómappát, melyen ez a felírás volt:

"A kedves barátnak és tanárnak, a Csillagászati Főintézet igazgatójának, az akadémia tagjának, M. Sz. Szolncevnak, szeretettel tanítványai és munkatársai. 1952 május 1."

Esténként ennél az asztalnál szeretett dolgozni. Ilyenkor már végez a fárasztó hivatalos munkájával, az ablak alatt zizeg az eső, a szobában pedig minden olyan ismerős, megszokott és a kedves munka különös erővel hívja.

Leereszkedett karosszékébe és megnyomta a csengőt. Az ajtó kinyílt. Egy leány karcsú alakja jelent meg a küszöbön.

- Hívott, Mihail Szergejevics?

- Igen - válaszolta és a leány arcába nézett.

Az puha léptekkel közeledett a süppedő szőnyegen az asztalhoz.

- Á - mondta barátságosan, - ma maga az ügyeletes asszisztens, Tatjána Turjevna? Kapcsolja át magához a telefont. Mint mindig, ma is háromnegyed tizenkettőig dolgozom. Ki az ügyeletes a folyosón?

- Jakovlev altiszt.

- Mondja meg neki, hogy senkit se engedjen be hozzám. Ha valami nagyon fontos adódik, először magát értesítse. Maga már kiismeri magát. Ha a Fizikai Intézetből Larion Petrovics telefonál, haladéktalanul kapcsolja át hozzám.

- Értem. Mihail Szergejevics.

- Azt hittem, ez az egész... Ó, igen... Ha forr a tea a kályháján, kérem, hozzon nekem is egy csészével, kis Jótevőm.

- Szívesen - mosolygott az asszisztensnő.

Ha Szolncev azt mondta, "kis Jótevő", ez azt jelentette, hogy jókedve van és az ügyeletesnek nyugodt estéje lesz. Az is meg szokott történni, hogy Szolncev az éjszaka közepén ad sürgős feladatot, az összes ügyeletest felkelteti, bonyolult számításokat ad nekik. Ilyenkor azután reggel az intézetben tréfásan mesélik, hogy "a főnökség szeszélyeskedni méltóztatott".

Egy perc múlva illatosan párolgott a csésze tea az asztalán. A tudós megköszönte az asszisztensnőnek és hozzáfűzte:

- Kérem, szóljon be hozzám pontosan 23.45-kor, ha ma is elmerülnék a munkában.

- Legyen nyugodt, Mihail Szergejevics. Pontosan 23.45-kor.

A tudós fejbólintással elbocsátotta az asszisztensnőt. Az csendesen távozott és becsukta maga után a nehéz tölgyfaajtót.

Szolncev szerette az asztronómiát és büszkén hangoztatta, hogy az régibb, mint az összes többi természettudomány. Iskolai éveiben a tanító magyarázata a világegyetem berendezéséről megrázó hatással volt rá és az egyetemi csillagvizsgáló intézetbe, ahol egy teleszkóp is volt, első alkalommal áhítatos lélekkel lépett be. Most, amikor a csillagrendszerek szerkezetéről, mozgásáról és fejlődéséről írt munkái általános elismerést szereztek neki, kötelességének tartotta, hogy ezt a tudását az ifjúsággal is megossza. Állandóan hangsúlyozta népszerű könyvekben, hogy az asztronómia megismerése mindenkire kötelező, aki látókörét bővíteni akarja és meg akarja érteni az ember helyzetét a világegyetemben.

Ma tanulmányt kell írnia egy népszerű folyóirat részére: "Mit tudunk a naprendszerről?" Ezt az ifjúsággal való írásbeli beszélgetést szeretné minél melegebben és eredetibben megfogalmazni. Ismerte a vers csábító erejét; legkedvesebb verseskönyvei mindig kéznél voltak. Kinyitotta Lucsenek Boleszláv cseh költő könyvét és elolvasta, azokat a sorokat, melyek neki nagyon tetszettek:

 

Ábrándozó vagyok. Jól emlékszem, hogy egyszer

                                                    megláttam azt a várost, amely után

Oly sokáig és szenvedélyesen vágyódtam.

                                                    Lenn a völgyben feküdt, titokzatosan elrejtve.

De a torony csúcsai váratlanul

                                                    Fénylettek fel a távolban előttem,

Mert a nap már szétszakította a felhőket

                                                    De a köd megsűrűsödött gyorsan,

S váratlan sötétségben a város

                                                    Örökre eltűnt.

Ó, város, Isten veled! Örülök, hogyha csak egy percre

                                                   Megpillanthattalak.

 

A tudós nagyot sóhajtott, írni kezdett és hamarosan mélyen munkájába merült. Arról írt, hogy a tudomány kilenc nagy bolygót és körülbelül, kétezer kicsit ismer, melyeket aszteroidoknak neveznek.

Mindezek az égitestek abban az irányban keringenek, mint a Nap.

"A bolygók nagysága - írta - végtelenül kicsi a Naphoz és a Naptól való távolsághoz viszonyítva. Képzeljük el, hogy a Nap olyan kicsire zsugorodik össze, mint egy szem meggy. Akkor a mi bolygóink sem lennének nagyobbak, mint egy porszem. A Porszem-Földet akkor egy méter távolságra kellene elhelyezni a Meggy-Naptól és a kilencedik "porszem"' bolygót, a Plútót 40 méterre. Ha éppen ebben a méretben akarnók a legközelebbi csillagnak a távolságát a Naptól éreztetni, akkor a második meggyet 270 kilométer távolságra kellene elhelyezni az elsőtől".

Annyira elmélyedt gondolataiban, hogy nem vette azonnal észre, milyen különös zaj hallatszik az ablak alól; mintha dzsezz-zenekar hangszereit hangolva közeledne az ablak felé.

- Mi az? - mormogott a tudós.

Ceruzáját zsebébe süllyesztve, az ablakhoz lépett és szétnyitotta a függönyt. A sűrű sötétség olyan feketének látszott, mintha valaki szándékosan tintával kente volna be az ablakot. Hozzászorította arcát a hideg üveghez. Ebben a pillanatban egy vakító fény - mint a felvillanó ragyogó meteor csóvája - világította meg azt, amit az áthatolhatatlan sötétség takart

Mint ragyogó délben, egész világosan látta a tudós az intézet jólismert udvarát és a csillagvizsgáló hatalmas épületét a széles kupolával, a fák lombtalan csúcsait és fent mögöttük szülővárosának sajátságos körvonalait. Közvetlenül az ablak alatt megpillantotta a tér nedves aszfaltját, a feljárat egy részét és egy szivarszerű kis gépkocsi zöldes árnyát. Aztán ismét mindenre sötétség borult. A váratlan eseménytől megdöbbenve hőkölt hátra és összehúzta a függönyt. Megerőltetésébe került, hogy uralkodjék magán és lassan nyitotta széjjel furcsán megmerevedett ujjait. 11 óra 44 perc volt éppen.

A tudós háta mögött megnyílt az ajtó és valaki belépett a szobába.

- Maga az, Tatjána Jurjevna? - kérdezte anélkül, hogy hátranézett volna. Még mindig az átélt izgalom hatása alatt volt.

- Nem, én vagyok - válaszolt egy ismeretlen hang.

A tudós gyorsan, hátrafordult.

- Ki az? Kicsoda ön?

A szoba félhomályában magas, karcsú férfi állt. Körvonalai halványan rajzolódtak ki az ajtóban.

 

 

II.

 

- Bocsánatot kérek - szólt udvariasan a jövevény. - Itt rettenetesen sötét van. Nem csodálom, hogy nem ismert meg, Mihail Szergejevics. Jura vagyok...

A férfi valószínűleg felcsavarta a kapcsolót, mert a csillár fénye bevilágította a szobát és ott csillogott a vörös fából készített szekrényeken és a metszeteken.

- Jura vagyok, az ön tanítványa... Jó estét - köszönt a férfi. Arcán fiatalos zavart mosoly volt.

A tudós széles köszönő gesztussal tárta szét karját.

- Jurocska? - kiáltott fel. - Maga az? Jurij Kicsigin? A legjobb tanítványom?

Megszorították egymás kesét férfias fogással. A tudós felizgatva a váratlan látogatástól, ide-oda kapkodott és nem tudta, hova ültesse le kedves vendégét.

- Úgy jött, mint a kozmikus vihar! Bevallom, mindig szerettem magát a lendületéért. Mindig azt gondoltam, hogy a maga életútja érdekes parabolát fog rajzolni térben és időben. Na, kedves Jurisszimusz, üljön ide a karosszékbe és meséljen. Csodálatos, milyen fiatalnak látszik!

Igen, Jura egyáltalában nem változott. Kedves és ismert arcán egyetlen ránc sem látszott. Haja éppen olyan gondosan volt elválasztva, mint azelőtt, ugyanazt a kékcsíkos nyakkendőt hordta. Elegáns, szürke öltönyét már régóta ismerte a tudós.

Jura udvariasan megvárta, míg a tudós elhelyezkedett egy szekrény mellett s azután ő is leült.

A tudós látta, hogy Jura sötét szeme a remény és kérés különös kifejezésével néz rá és így szólt:

- Meséljen...

Jura megigazította nyakkendőjét.

- Különleges esemény vezetett ide. Nagy kérésem van önhöz....

A tudós türelmetlenül mozdult meg a karosszékben.

- Minden kérését teljesítem, de előbb mesélje el: hol volt eddig? Érthető...? Én azon fáradoztam, hogy Kicsigin legyen az utódom a katedrán. A csillagárról írt dolgozatáért aranyérmet kap. De gondolatai egyszerre csak nagyon komplikált parabolát kezdenek leírni és új föltevést gondol el a bolygórendszerek származásáról. Azután, mikor már megsemmisítette Jeans Russel és Eddington elméleteit Kicsigin hirtelen eltűnik és senkinek sem mondja meg, hova megy... Talán Pamírba vagy Tibetbe...

- Egész idő alatt az Altájban voltam - válaszolja szerényen Jura.

- Jó, semmit sem szóltam! - mosolyodott el a tudós. - Felcsapott remetének? Ábrándozónak? S én itt vagyok maga nélkül, a jobbkezem nélkül! A csillagvizsgálót újjá kellett építeni. Az átkozott németek felrobbantották a melléképületeket és elrabolták a műszereket. A gazemberek a könyvtár irataival a kályhát fűtötték. Az épületet, ahol a maga laboratóriuma volt - emlékszik? - a meridián-kerék mellett, a hitlermajmok, az ördög vigye őket, disznó vagy lóistállónak rendezték be.

- Tudom - mondta Jura.

- De mi ezalatt nem vesztegettük el az időt. Holnap mindent megmutatok majának, amit felépítettünk. Bámulni fog...

- Én is építettem, csak más helyen. Abban az időben nekem nem volt jogom sokat beszélni az altáji utazásomról. Az altáji, magashegyi csillagvizsgálót én építettem fel. Biztosan olvasta cikkeimet... Professzor Kricsigin...

- Mi? - csodálkozott - Kricsigin? Megváltoztatta a nevét?

- Igen. Pontosabban kijavítottam a helyesírást, helyesbítettem az útlevélkiállító tévedését. Az apám a Kricsigin nevet viselte. Csak a háború után értesültem hősi haláláról a fronton és én... ön ért engem?

A tudós, félig becsukva a szemét, emlékezett: - Igen, igen... Olvastam a cikkeit, de nem osztottam a véleményét. Maga nemcsak ábrándozó -, maga fantaszta! Látom, mindjárt azt mondja, mint akkor a vizsgán, hogy minden hipotézisben van része a képzeletnek is. Része van, barátom, de a hipotézis nem képzelgés... No jó, de most beszéljen maga, professzor.

A tudós figyelmesen hallgatott. Jura kissé izgatottan beszélni kezdett:

- Az idő nagyon drága, siettem önhöz, rövid leszek. Pont tizenöt éve nem láttam, ön, kedved tanár úr, semmit sem változott.

- Ej - mondta a tudós, - az újhold előestéjén kezdem meg a hatvanegyedik, évemet. S maga, bocsánatot kérek, hány éves?

- Harmincöt... Igaza van, Mihail Szergejevics, az utolsó években az életem talán nem annyira parabolát, hanem zárt másodrendű görbét írt le, ha már matematikusan akarom magam kifejezni. Lelkesedtem a bolygórendszerek származásáért, és megtaláltam annak a lehetőségét, hogy mindent megmagyarázhassak olyan belső folyamatokkal, amilyenek a nap magjában történtek, mikor az a sárga törpe lüktető óriás volt, hasonló bármelyik Cefaidához. De az én zárt görbém egy ellenkező ponthoz közeledett...

- A sarkvidékhez? - találta szükségesnek a tudós beleszólni. A beszélgetés kezdett tetszeni: neki. Szerette a számtani képleteket a csillagászok beszédében.

- Úgy van. Ha a mountvilsoni csillagászati intézet professzorainak éleshangú cikkei ízekre szedték is állításaimat, nem nyugodtam meg, de a kedvemet sem vesztettem. Igazam védelmére új bizonyítékokat kezdtem keresni. Az Altájban neki kellett ülnöm, hogy megvizsgáljam az égi mechanizmusok szabályait.   

- Ó - tárta szét a kezét a tudós. - Maga Newtonra támad? A tömegvonzás törvénye ellen? Na, tudja... Egyébként folytassa... Mindjárt leszámolok magával...

Jura kicsit felhúzta a vállát:

- Tessék... Gondos elmélyülés azokban a törvényekben, amelyek nekünk öröknek látszanak, meggyőzött, hogy Newton lángeszének igaza van. De csak egy szakaszra, melyet csak százmillió évben számítunk. Egyébként nem az a fontos. Mégis néhány termékeny gondolatom támadt, mikor az atomfizikára kezdtem alkalmazni az égi mechanizmus törvényeit. Ez most gyakorlati következtetésre vezetett...

- Hm! Valóban? - mordult fel a tudós. - Érdekes sarkvidék - fűzte hozzá gúnyosan.

- Ön tudja, hogy a csillagászatban van néhány eset, mikor az égitestek mozgásai klasszikus égi mechanizmusok szabályai szerint kiszámítva, nem felelnek meg egészen a legpontosabban megfigyelt adatoknak. Nem felelnek meg... Nézzük csak a híres Enke-üstököst. Mozgásában megfejthetetlenek a változások. Miért?

- Nem tudja? - nevetett a tudós kissé ingerülten. - Fáradjon csak ahhoz a szekrényhez, harmadik polc balra, vegye ki a csillagászati naptárt és nézze meg. Ott kinyomtatva láthatja a számításokhoz a javításokat.

- Tudom kívülről az összes javításokat - mosolygott Jura. - De azt gondolom, hegy a javítások számai csak még egy ismeretlen fizikai tény visszfényei, amelyet meg kell ismernünk.

- Aha - szólt a tudós, magára erőszakolt, komor nyugalommal és zsebkendőjét kivéve, megtörölte hirtelen megizzadt homlokát. - Maga, Jurocska, eretnek! Mindjárt a Merkúr, bolygót fogja emlegetni...

- Igen - bólintott Jura. - Miért fordul az ellipszis, amelyen a Merkúr, a Naphoz legközelebb eső bolygó kering olyan gyorsan a nagytengelyen? Miért kell minden évben végtelen sokat javítani? Na igen, mert mindenki azt gondolta és azt gondolja, hogy egy máig ismeretlen bolygó okozza, amely még közelebb van a Naphoz, mint a. Merkúr. Csakhogy az egész Föld csillagvizsgáló intézeteinek harmincezer felvételén sem találják a legkisebb nyomát sem ennek a bolygónak. A csillagászok százai kutatták az eget távcsövekkel, de semmit sem fedeztek fel. Nem is találhatták...

- Azért, mert nem is létezik - mormolta a tudós ingerülten.

- Egyáltalán nem azért - válaszolta tapintatosan Jura. - A tizedik nagy bolygó létezik a mi Naprendszerünkben.

 

III.

 

Ezt a tudós már nem tudta elviselni. Felugrott székéből.

- Maga nevet rajtam? Minden iskolásgyermek tudja, hogy a Nap körül kilenc nagy bolygó kering. Kilenc, tisztelt professzor!

S kezdte az ujján számolni:

- Merkúr - egy... Vénus - kettő... Az a bolygó, amelyen most állunk - dobbantott jobblábával a süppedő szőnyegen - a Föld - három... Mars... Jupiter... Saturnus... Uranus... Neptun és végül - a tudós kilencedik ujját behajlította - Pluton - a kilencedik. Ez a kilencedik... S behajlított ujjait majdnem egészen Jura orra elé tartotta. Csak balkezének a nagyujja maradt egyenesen, szinte kihívóan.

Jura nem is mosolygott. Ő is nyújtotta a tudós felé jobbkezének egyenesen álló nagyujját és balkeze mutatóujjával kopogtatta.

- Éppen ez a tizedik...

- Ugyan - mondta nyugodtságot erőltetve magára a tudós.

Benyúlt a zsebébe, Kivette a szemüvegtokot, majd feltette a szemüvegét, amelyet csak ünnepélyes pillanatokban, elkeseredett tudományos viták során szokott használni. Ránézett Jurára. Most a szemüvegen keresztül Jura arca egy kissé kövérebbnek látszott. Hátratette a kezét és feltette a kérdést tárgyilagosan, olyan ember hangján, aki elhatározta, hogy semmin sem csodálkozik:

- A tizedik? A pályája a Merkúr pályáján belül van?

- Nem.

- A tizedik... a Plútó mögött?

- Nem.

- Akkor mondja meg az adatait a maga tizedik bolygójának.

A tudós ezt a vizsgáztató hideg hangján mondta, ujjaival játszadozva ceruzát keresett a zsebében és várta azt a pillanatot, melyben nyugodt lelkiismerettel adhat Jurának legalább is egy vastag négyest.

Jura felállt a tanár előtt és egy tizedik osztályos biztos hangján, aki szerencsés tételt kapott, beszélni kezdett:

- A tizediknek a középtávolsága a Naptól száznegyvenkilencmillió-ötszázezer kilométer. Mozgássebessége a pályán huszonkilenc egész és hetvenöt század kilométer másodpercenként, A tömege pedig körülbelül háromszázharmincezerszer kisebb a Nap tömegénél...

A tudós arca hol elsápadt, hol kipirult. Alig tudott uralkodni magán.

- Elég! - szakította félbe. - Maga biztosan rosszul hallotta. Én a maga tizedik bolygójának az adatait kérdezem és maga gügyögi a mindenki által ismert Föld adatait. Na még csak az van hátra, hogy azt mondja: a Tizedik ellipszis pályán mozog, melynek gyújtópontjában van a Nap és hogy a pályáját háromszázhatvanöt nap, öt óra negyvennyolc perc alatt teszi meg! - mondja és adok magának egy négyest s kidobom innen!

Jura látta, hogy a tudós alsó állkapcsa remeg a dühtől. Szerényen lesütötte a szemét.

- Egyelőre nem tudom megállapítani a Tizedik tropikus évének az idejét, mert nem ismerem a tengely körüli forgásának sebességét, de feltételezhető, hogy keringési adatai ugyanazok, amelyeket ön említ. Legfontosabb az, hogy a Tizedik ugyanazon a pályán kering a Nap körül, mint a Föld... - S hogy meggyőződésének nagyobb kifejezést adjon, minden gúny nélkül kopogott sarkával a szőnyegen, arcán megőrizte a tudós szenvtelenségét, mint akit még a pisztoly csöve előtt sem lehet meggyőzni és más belátásra bírni, hogy egyszer egy az nem egy.

A tudós szemüvege felcsúszott a homlokára. Felkiáltott:

- Második Föld?

- Igen - válaszolta Jura. - A Tizedik a mi Földünk pontos mása.

 

IV.

 

A tudós csendben közeledett az asztalhoz, felvette a csészét. Szerette volna a teát a fejére önteni. De mohón kiitta. A tea hideg volt, mint a csapból eresztett víz. Ez lehűtötte. Óvatosan visszatette a csészét a tányérra és hátranézett

Jura a karosszék támlájára ült, keresztbe rakta a lábát és így szólt:

- Egyáltalán nem tréfálok... Bocsássa meg, ha valami kellemetlent mondtam. De biztosítom, a számításaim egészen pontosak. Igaz, hogy a Tizediket nem lehet megfigyelni a Földről. Megmagyarázom, hegy miért. Képzelje el, Mihail Szergejevics, hogy a Nap körül ugyanazon pályán kering két azonos, bolygó. A Föld és másodpéldánya - a Tizedik. Minden mozgási pillanatban a pálya két ellenkező pontján vannak. Mivel mindegyiknek az átmérője száztízszer kisebb, mint a Nap átmérője, a legegyszerűbb mértani rajz megmutatja, hogy egyik a másik számára láthatatlan....

A tudós hátralépett Jurától és gépiesen. leült az asztal szélére.

Jura zavartalanul folytatta:

- Képzelje el: két kis golyócska nagy gömb körül, egy rúdon kering, ön és én a legkisebb mikrobánál százezerszer kisebb nagyságban vagyunk az egyik golyócskán. Láthatjuk-e valamikor az ellenkező golyócskát, melyet a nagy gömb elrejt?

A tudós beleegyezően bólintott:

- Két mákszem, amely egy szem meggy körül kering.

- Ez igaz, - nevetett örömmel Jura. - Vagy még jobb - két elektron egy héliummag körül. Egész reális...

A tudós összeráncolta szemöldökét.

- A maga által megállapított "realitást" - idézőjelbe teszem - az egyetlen helyes módon, matematikai alapon fogjuk vizsgálni, írja a feladatot: "Kiszámítandó a Merkúr igazi helyzete..."

Jura vette a jegyzettömböt, megrázta töltőtollát és írni kezdett. A tudós diktált:

"... A Merkúr helyzete 1956 október 20-án 12 órakor csillagidőben..." Emlékeztetem: a hátramozgás íve 12 fok. Számítsa ki, a maga Tizedikének a létezését is számbavéve.

Jura számolni kezdett és hamarosan jegyzetlapot adott át tanárjának, tele számítással.

- Hm! Megvizsgáljuk - mondta bizalmatlanul a tudós és kivette öltönyének zsebéből a logarlécet. Szokott módján átnézte Jura számításait, ellenőrizte a logarléccel, azután a szekrényhez sietett és egy halom könyvből kiragadott egy kötetet. Gyorsan átlapozta és majdnem kimerülten suttogta:

- Helyes.

A könyv kiesett hirtelen elgyengült ujjai közül.

Jura felemelte és visszatette, a szekrénybe, régi helyére.

- Köszönöm, Mihail Szergejevics... - mondta Jura. - Már régen önhöz akartam fordulni; de kissé féltem, ön nagyon szigorú. Az én elhatározásom, hogy önhöz jövök, ma érlelődött meg bennem... Biztos voltam benne, hogy ön kitűnően kiismeri magát a felfedezésemben. Szeretném, ha véglegesen meggyőződnék róla...

- Mit akar tőlem? - kérdezte - a tudós megdöbbenve.

- Kérem, azonnal nézze át... és bizonyosodjék meg róla... Talán bele fog egyezni, hogy velem jöjjön?

Jura mondott még valamit, de a tudós már alig hallotta. Túlságosan megrohanták gondolatai.

"Mindenesetre érdekes. Hogyan tudnám visszautasítani? Biztosan hív magához, hogy nézzem meg az anyagát... Csak nincs valami csodálatos felfedezése? Megyek. Épp itt az autó a ház előtt..."

- Beleegyezem - mondta a tudós, elfeledkezve mindenről a világon. - Indulunk.

Jura előzékenyen kinyitotta az ajtót és a tudóst előre engedte.

Elmentek az altiszt mellett, aki csendesen szuszogott a félig világított folyosón. Jura erős kézzel fogta tanárját, mikor kiléptek a főlépcső kapuján, amely csendben megnyílt előttük.

Az éjszaka hűvös és különösen csendes volt. A tudós látta a mély, tiszta, csillagokkal telt őszi eget. A Nagy Medve rúdja északon lógott. Balra, lent az északi Sarkcsillag. Fent ragyogott az ötcsillagú Kassziopeja, a Hattyú és a Sas majdnem a zeniten tündökölt. Az eső elállt, a tenger felől kellemes hűvösség áramlott. Az ismerős csillagok visszaverődő fényében a tudós gyorsan ment le a nedves feljárati lépcsőn. Hallotta, hogy Jura kinyitotta az autó ajtaját

- Helyezze magát kényelembe - hallotta Jura hangját.

Kitapogatva kezével a puha ülést, a tudós elhelyezkedett és hátrahajtotta fejét a párnára. Jura elfoglalta a vezetőülést. Felgyújtott egy kis lámpát, amely olyan volt, mint a kék csillagocska és ennek a kis jánosbogárnak a fényénél a tudós meglátta a kis kabint, a kapcsolótáblát és Jura széles hátát...

Felidézte a Tizedikről folytatott beszélgetés legkisebb részleteit. Számolgatta, milyen következményekkel jár, ha Jura további számításai is pontosak lesznek. Ebben a pillanatban jutott eszébe, hogy nem szólt Tatjána Jurevjának, nem telefonált haza és kalapját is elfelejtette felvenni...

- Megyünk - hallotta Jura heves hangját.

- Jó - mormogta a tudós, - de a kalap!

Szörnyű sípolás és zúgás ütötte meg a fület. Jura nem hallotta, hogy a tudós a kalapját keresi. Megindultak. Mintha kirántották volna alóluk az ülést. A tudós szorosan lezárta szemét, nem annyira az ijedtségtől, hanem inkább e váratlan érzés hatására.

 

VI.

 

Az ijesztő hangzavar éppen olyan hirtelen szűnt meg, mint amilyen hirtelen kezdődött. A tudós kinyitotta szemét.

A gépkocsi ablaka mögött világos nap látszott. A csodásán sötétkék, majdnem lila-végtelenben különös, gyönyörű csillagok ragyogtak.

A tudós hunyorgatott és csak annyit tudott kérdezni: - Hol vagyunk?

Jura, hátrafordult, mosolygott: - Engedélyével - a bolygók között járó taxiban.

- Hova megyünk?

- A Tizedikre.

- A bolygóra? - kérdezte a megdöbbent tudós, különös könnyebbséget érezve egész testében. De ez volt a csodálkozás utolsó rohama. Már nem tudott tovább vitatkozni a kézzel fogható tényekkel.

Ha az egész világ naptárai borzasztóan hazudnak is, a csillagászati évkönyvek minden gyanúsításon felül állottak. Azok mindig becsületesen megmutatták a megengedett matematikai hibák határait, egy-tízezrednyi pontossággal. De nem tagadhatta, hogy Jura számbavéve az ő Tizedikének vonzóerejét, fényesen ki tudta számítani az átkos Merkúr pontos helyzetét. A csillagászati évkönyvek számai bizonyították Jura következtetéseit.

S most Jura olyan sebességgel halad a térben, amelyet a tudós nem tud megállapítani. Körülöttük az űr és a mozdulatlan csillagokon kívül nem látni semmit, ami a tájékozódáshoz segítette volna.

- A Tizedik bolygóra - bólintott megelégedetten Jura. - A valóságot sokkal meggyőzőbb módon akarom bizonyítani, mint a matematika. Hisz vannak algebrai műveletek, amelyekkel bebizonyíthatjuk, hogy kétszer kettő nem négy, hanem öt és hogy a háromszög szögeinek összege egyáltalán nem egyenlő két derékszögével.

- Utálom a számtani szofizmákat - fintorgott a tudós. - A szórakozás nem feltétlenül szükséges a mi helyzetünkben...

- Teljesen egyetértek. Mihail Szergejevics. Hiszem, hogy éppen nekünk kell a bolygóval való személyes ismerkedésnek a módját alkalmaznunk. Meglátogatjuk a Tizediket és a valóság cáfolhatatlanul bebizonyosodik.

- Fényképezőkészülékkel kellett volna magát felszerelnie, vagy inkább hordozható filmfelvevővel és megfelelő mennyiségű filmmel - mondta a tudós.

- Nincs tárgyilagosabb tanú a jó fényképezőgépnél.

- Az igazat megvallva - szólt élénken Jura, egy pillanatra abbahagyva az emelőkar átváltását a kapcsolótáblán - én is gondoltam rá. De bevallom, nem nagyon bízom a fényképekben. Lehet egy kis tócsát fényképezni az úton, két kis piszkos karó között nagyon közeli távolságból, meg lehet utána nagyítani a fényképet és úgy mutogatni, mint hegyvidéki tájat mélyvizű tóval. Az Altájban maradt egy asszisztensem, aki úgy tudta fényképezni a sárban lévő mohát és fenyőtűket, hogy utána azt bizonyította a hiszékeny leánykáknak, hogy ez a kőszénkorszakbeli trópusi erdő pontos képe.

Ez tetszett a tudósnak és nevetni kezdett.

- Én a maga asszisztensének a helyében hozzátettem volna, hogy az óriási tűlevelű cendronokat nem más, mint maga a neandervölgyi ősádám fényképezte. A név költői és ábrándozásra késztet. Ez tetszik a fiatal lányoknak.

- A moziról pedig kár is beszélni - folytatta Jura. - Kombinált felvétellel bármilyen nemlétező dolgot elő lehet állítani. Láttam vetítővásznon egy majmot, mamvriuszi tölgy nagyságában. A majom felmászott egy százemeletes házra egyik kezében egy kibontott hajú, bájos szőke nőt tartva, aki úgy rikoltozott, hogy egy egész század "Kobra"- vagy "Pithon"-gép rohant a segítségére...

Megnézte a műszerórákat és ismét visszafordult a tudóshoz: -        Eddig minden rendben van, Repülünk... a Nap körül...

- Maga a Tizediket a Föld pályáján akarja utolérni?

- Szó sincs róla. Van egy másik út - mosolygott Jura.

A tudós kérdően húzta fel szemöldökét

- Csak nem arra határozta el magát, hogy a Földről egyenesen a Tizedikre repülünk? Mert megsülünk! Pontosabban gőzzé változunk. Atommá, vigye az ördög!... Valóban, nagyon kockázatos utazás... és nagyon hosszú!

- Dehogy, Mihail Szergejevics! - nevetett Jura. - Hisz nem megyünk gyalog.

- Az kellene még, gyalog! - szólt, mogorván a tudós. - Gyalog a Napba csak három és félezer év alatt érkeznénk meg...

- A "Nyíl"' expresszel 180 év alatt jutnánk oda. De mi repülünk. .

- Látom - morogta komoran a tudós. - A maga aero... nem is tudom, hogyan nevezzem; bolygó-plánja, talán... Ha a maga szerszámja gyorsabb, mint a "Kobra" vagy a "Pithon", akkor negyven év alatt csakugyan felhúzhatjuk magunkat a térbe... Köszönöm szépen, de én nem látogatok fel a maga Tizedikjére annál a természetes oknál fogva, hogy száz évig nem élek. Különben magának nem lesz gondja az én temetésemre. Ha csak belevágunk a Napba, rendelkezésemre áll egy krematórium hatezer Celsius fok hőséggel - díjtalanul...

- Odaérünk gyorsabban - mondta rejtélyesen Jura.           

- Aha, sejtem - válaszolta a tudós, - maga igénybevett egy szörnyű rakétát és most nyeljük e távolságot a legmodernebb légelhárító lövedék sebességével... Számíthatok arra, hogy a félutat a Tizedikig, a "Nap" átszálló-állomásig a maga grafikonja szerint úgy 1964 őszig átrepüljük? De az éhségtől akkorára az utolsót rúgjuk...

Jura összecsapta a kezét:

- Nem is gondoltam árra, hogy ilyen rövid idő alatt éhes lett! Egy séta az éterben mindig felkelti az étvágyat. Tessék, az öntől balra lévő útizsákból vegyen szendvicseket és egyék! Kávé is van a termoszban. A harmadik fogás - alma. Azokat az Altájban a kertemből szedtem két órával ezelőtt a fáról... Parancsoljon...

A tudós nem utasította vissza a könnyű reggelit. Tér és idő megszűnt létezni. Megmaradt a bolygóplán kabinja a szendvicsekkel és almákkal. A tudós egy sonkás szendvicset vett a kezébe.

- Köszönöm - mondta, - de azt gondolom, hogy kettőnknek 1964-ig kicsit kevés.

- Elfeledkezik, hogy mi más sebességgel haladunk - szólt Jura.

- Nem feledkeztem meg róla, csak még nem jutottam annyira - mondta a tudós, az útizsákban másik szendvicset keresgélve. - A Naptól a Földig a fénysugár 8 perc és 18 másodperc alatt jut el...

Jura arca ünnepélyes kifejezést vett fel.

- Végre - kiáltott fel, - végre látom, hogy egy igazi távolságfalóval van dolgom!

 

 

VII.

 

- Remélem, ez nem célzás a falókra - mosolygott a tudós, egy fekete kaviáros, kívánatos szendvicsre nézve.

- Én a fényre gondolok... Helyesebben a fényrészecskéire, az ön által is ismert fotonokra - mondta Jura. - Az én bolygóplánom kétszázkilencvennyolcezer kilométeres sebességgel falja a távolságot másodpercenként...

A tudós pillanatra abbahagyta a rágást és felmordult: -       Érdekes, ha valószínűtlen is.

- Valószínűtlen, de tény. Igaz, hogy ez a sebesség kisebb, mint az általában ismert. De emlékezzék csak, hogy a fény általános sebességét nem sok kísérlet és megfigyelés alapján állapították meg! Meg vagyok győződve róla, hogy a fény sebessége valóban különböző lehet. Igaz, hogy a különbözet nem több, mint 1-2 ezer kilométer másodpercenként. De ez valóság és nemcsak attól az anyagtól függ, amelyen áthatol, hanem függ a fény forrásától is. Ha akarja, bebizonyítom, hogy a Sziriusz fénye más sebességgel halad, mint egy meggyújtott gyufa fénye.

A tudósnak torkán akadt s falat és zavarában a szendvicset beledugta mellénye zsebébe.

Jura megnézte a műszerek számlapjait és aggodalmaskodva mondta:

- Néhány percünk van csak hátra, ezért rövid leszek. Már több, mint fél évszázad óta a tudomány beszél a belső atomenergia óriási készleteiről. Sokáig kerestem a megfelelő elektronokat és végre megtaláltam. Gondoljon csak Mendelejev táblázatára. Abban maradt három ki nem töltött hely, a hatvanegyes, nyolcvanötös és nyolcvanhetes.

- Új elemet fedezett fel? - kérdezte a tudós.

- Igen és "Rádium kettő"-nek neveztem el. Ez Mendelejev elemtáblázatán a nyolcvanötös számot foglalja el és inkább rádioaktív, mint a rádium. Az elektronjai különböző anyagból készült kamrában fotonok lesznek és - amint ön látja... - azoknak az energiája elegendő. - Jura megnézte a műszereket. - Marad három perc.... Az én bolygóplánomnak olyan napkörüli utat választottam, amely a Földpálya síkjára merőleges. Egy félkört leírva, a Tizedikbe kell jutnunk. A bolygóplán pályájának kiszámítása egyszerű. A Nap középpontjától a Földig való távolságot mint rádiuszt vesszük és a 2*?*r/2 képlet segítségével számítjuk ki. Elosztjuk a mi repülési sebességünkkel s megkapjuk a távolságot, ezerhatszáznyolcvan fénymásodpercet. Ez pontosan 28 perc repülés. Pontosan huszonöt percig csevegtünk.

A tudós félbeszakította. Hirtelen dührohammal felugrott az ülésről és azt kiáltotta: - És ha semmilyen Tizedik nincs?

- Akkor - válaszolt Jura, - akkor körbe repüljük a Napot a hátralévő második pályafélen és hazajutunk. Vannak fotonjaim a visszautazásra.

A vállán keresztül két kis fekete, fényes dobozt mutatott a tudósnak, amelyek papírmaséból készült púderos-dobozhoz hasonlítottak.

- És ha maga... légsofőr... - a tudós az izgalomtól levegő után kapkodott, - a Földre való leszállással bakot lő?

Jura nem is fordult hátra. Elfoglalták a műszerek és emelők. Csak felhúzta a vállát: - Akkor semmit sem tehetünk... De ne legyen izgatott, Mihail Szergejevics - mondta nyugtatva Jura. - Akkor keringeni fogunk a Földünk körül, ameddig a mieink nem segítenek. A mi magassági repülőink akár hova eljuthatnak... Hörpintsen a termoszból... De ne az útizsákból, hanem balra az ablaknál lévő kis zsebecskéből. Tiszta laboratóriumi alkohol vízzel. Megerősíti...

Jura hidegvére lecsillapította a dühöngő tudóst. Alávetette magát az elkerülhetetlen sorsnak. Egy korty a laboratóriumi termoszból éppen jókor jött.

- Jó - gondolta a tudós és becsukta a szemét, kellemesen elszundikálva. Az izgalom kifárasztotta. Valahol, a furnir választófal mögött hallotta Jura szakadozott hangját:

- Figyelem! Előttünk a Tizedik... Igyekszem leszállni... Felkészülni!...

A tudós lökést érzett a bolygóra való leszállás pillanatában. Különös nyugalom és lustaság vette birtokába. Semmilyen kívánságot sem érzett a Tizedik megtekintésére. Másik oldalára fordult és kissé horkolni kezdett.

Valakinek a keze azonban erősen megrázta.

- Él, vagy meghalt? Ébredjen! Megérkeztünk! - harsogott Jura diadalmas hangja a tudós fülébe.

 

VIII.

 

A tudós kinyitotta szemét, de nem látott semmit a kapcsolótábla lámpácskáin kívül.

- Hol vagyunk? - kérdezte mérgesen, miközben nem látta, inkább érezte, hogy Jura ül mellette.

Visszaemlékezett a kaland utolsó óráira. Neszt hallott Rájött, hogy Jura tapogatja az útizsákot, keresve a szendvicseket.

- A Tizediken vagyunk, Mihail Szergejevics... A bolygón...

Jura, úgy látszik, enni kezdte a sonkát, mert szaggatottan és nem egész érthetően beszélt. -- Csak a leszállásnál lőttem bakot. Féltem, hogy nem fog sikerülni és túlrepülünk... De akkor heveskedésemben beleengedtem a motorba tizenöttrillió feles fotont. Túlzásba vittem... és túllőttem a célon. Úgy száznyolcvan fokkal. Nem azon a meridiánon szálltam le. Ön láthatja, hogy a meg nem világított féltekén vagyunk... Körülöttünk éjszaka van... Na, de úgy látszik, az csillagos, és nincs szél...

- S mi következik ebből? - kérdezte a tudós magának is különös hangon, mert egy olyan egyszerű és világos gondolat ötlött az eszébe, hogy nem volt ereje mérgelődni sem.

- Hogyan, mit? - csodálkozott Jura. - Az ön hatalmas tekintélye támogatott ma engem. Nem haragszom, hogy előbb a legszigorúbban ellenőrzött és vizsgáztatott. Az ön feljegyzései itt vannak velem - részemre ez nagy megtiszteltetés... ezért mély tisztelettel kérem, Mihail Szergejevics, teljesítse kérésemet          

- Milyen kérést? - kérdezte szárazon a tudós.

- Most ki kell szállnunk a kabinból - magyarázta Jura. - Lépjen az ön lába először a Tizedik földjére... önnek engedem át a jogot, hogy nevezze el úgy, ahogy önnek tetszik.

Tulajdonképpen a kísértés óriási volt. Görög és római istenek nevei cikáztak a tudós fejében. Máris, mozdulatot tett, hogy belekapaszkodjék az ajtó kilincsébe. De a következő pillanatban hideg, világos gondolat futott át az agyán, elvetette a Neptunokat, Plutokat és Merkúrokat és a szokásos irónia színezte szavait:

- Maga nagyon szellemes ember, Jura. Nekem legkevésbé sincs szándékomban a maga elsőbbségi jogát eltulajdonítani. Azt sejtem, hogy maga a Tizediket - mondjuk - "Jurisszimusz"-nak akarja elnevezni...

Nem hagyta, hogy Jura félbeszakítsa és így folytatta:

- De nem tudná az autóját kivilágítani?

- Sajnos, a leszállásnál valószínűleg elromlottak a vezetékek - szólt bűntudatosan Jura. A tudós ajkát harapdálta:

- Úgy... Ezt ügyesen megcsinálta... - és hangosabban hozzátette: - Nincs valamilyen másik világítóeszköze? Tudja mit, megelégednék egy öngyújtóval...

- Nem dohányzom,

- Erre is talál ürügyet. - mormogta a tudós. De Jura örömmel kiáltott fel: - Jó, hogy említette! Van zseblámpám. Szükségünk lesz rá... Úgy látszik, az alváz eltörött...

- Úgy látszik - keresgélt a zsebeiben. Azután a lámpát a tudós kezébe nyomta: - Tessék...

A tudós megnyomta a gombot és a fénysugarat egyenesen Jura arcába irányította.

- Na, hagyja már abba a tréfáit. Maga kinevet engem, fiatalember.

Jura arca mélységes csodálkozást és aggodalmat fejezett ki.

- Irgalom, Mihail Szergejevics, mi van önnel?

- Velem? Semmi... - mondta metszően a tudós. - Elég a mókából. Mindent értek. Maga valahol egy nyári lakban lakik... Ne tiltakozzék, én még sohasem hibáztam. Vagy maga engem elhozott a városon kívül valami elhagyott helyre... az autó ablaka mögött nem látom a városi épületeket.

- De hogyan, Mihail Szergejevics!? - könyörgött Jura.

- Hagyja már abba. Maga elvonta figyelmemet érdekes kitalálásaival az utazás alatt... De én komoly ember vagyok. Eleget tréfáltunk, eleget nevettünk...

- Hallgasson meg, Mihail Szergejevics - Jura könyörögve kulcsolta össze kezét. - Amire akarja, megesküszöm... eszembe sem jutott. Hogy is mertem volna? Hogyan is engednék meg magamnak ilyen tréfát?...

A fiatalember hangjából olyan izgalom csendült ki, hogy a tudós megenyhült. Leoltotta a lámpát.

- Ha csak tréfa is, a maga részéről, kedves Jurisszimusz - szólt szelíden a tudós és gyengéden megérintette a sötétben Jura vállát, - akkor is folytassa. Szeretem az ártatlan mókákat. Ezek sokkal több hasznot híznak az embernek, mint azt a kiszáradt lelkek gondolják.

- Önnek igaza van, de ez nem móka.

- S ha úgy van - folytatta ugyanolyan szelíd hangon a tudós, - akkor tudja mit? Lépjünk a Tizedik talajára. Egyszerre. Mindketten. Jó lesz így?

- Nagyszerű! - nevetett Jura felkelve. - Engedje meg, hogy segítsek...

Kinyitotta az ajtót. Kellemes meleg levegő csapta meg a tudós arcát.

- Valóban, úgy látszik, maga engem nagyon messzire hozott - mondta a tudós. - Gyerünk.

- Egy lépcső. Mihail Szergejevics - figyelmeztette Jura.

De a tudós nem lépte át a küszöböt.

- Világítson, Jurocska. Vegye a lámpát. Még mocsárba lépünk...

A lámpa sugara megvilágította a talajt a nyitott ajtó előtt.

- Semmi esetre - bizonykodott Jura. - Homok... és száraz. Gyerünk...

- Három! - folytatta a tudós és együtt léptek a homok kellemes puhaságára.

Szokása szerint felemelte a fejét a tudós és felnézett az égre. A föléje boruló, égboltozat képe megdöbbentette. Szemét le nem véve az égről, Jura kezébe kapaszkodva, csak annyit tudott suttogni:

- Nézze... Az ég...

 

IX.

 

A csillagok szokatlanul fényesek, nagyok és közeliek voltak. Úgy látszott, lábujjhegyre állva bármelyiket meg lehetne fogni a ragyogó játékszerek közül.

A tudós az első pillanatban megismerte az ismerős csillagképek körvonalait. Amikor félórával azelőtt kilépett a csillagvizsgáló intézet igazgatói épületéből, fölötte az őszi csillagképek ragyogtak, amelyek megfeleltek az októberi éjszakának, most egészen más kép borult föléje. A kék égen fenségesen ragyogtak a tavaszi, áprilisi csillagképek.

- Látom - hallotta a tudós Jura hangját. - Úgy is kell lennie...Pályájának erre a helyére hat hónap múlva érkezik a Föld és akkor az emberek ugyanebben a képben gyönyörködnek majd...

- Mit mond?! - húzta fel a vállát a tudós és ismét izgalom fogta el. - Nem egészen úgy van a dolog. Az Északi Sarkcsillag majdnem a zeniten van. Az északi sarkvidéken vagyunk? Milyen meleg van... És ott? A déli félteke csillagképei?

De ebben a pillanatban Jura felemelte a kezét és a tudósnak akaratlanul is kilencven fokos fordulatot kellett tennie balfelé a saját tengelye körül. Előre nézett és úgy érezte, hogy most olyan hidegvérűnek kell lennie, mint még soha...

A horizont hullámos vonala felől, ott, ahol a Rák és a Kis Kutya csillagképei ragyogtak, méltóságteljesen emelkedett fel két hold. Szenvtelenül, mint békés, szörnyeteg szemei kandikáltak ki a távoli halmok felől és kellemes, opálos fénnyel világították meg a két embert. E váratlan látványra a tudós előbb valamilyen ijedtséget érzett De rögtön utána semmihez sem hasonlítható öröm érzése fogta el.      

- Jurisszimusz! - kiáltott fel a tudós. - Távcsövet!

- Milyent? - kérdezte Jura.

- Mindegy! - siettette a tudós és sürgetőn topogott a lábával. - Csak ne vízvezeték- vagy kéménycső legyen. De egy távcsövet, vigye el az ördög!... Nem tudom a Tizedik társait szabad szemmel megfigyelni.

- Értem, Mihail Szergejevics - mormolta Jura és a tudós látta, hogy tanítványa fejvesztve vakarja meg a tarkóját, - de...

- Semmilyen "de"! - torkolta le a tudós. - Hogyan, maga műszert sem hozott magával? Kötelessége lett volna magával hozni egy távcsövet!

A holdak már kimásztak a halmok mögül és felemelkedtek, délkeleti iránynak tartva. Fényükben a tudós most már világosan látta Jurát maga mellett.

- Egyáltalán nem számítottam erre... - kezdte bűntudattal Jura.

A tudós nem tudta fékezni magát: - Távcsövet! Azonnal! Legyen bár színházi is... - sziszegte. - De mozogjon!

- Igaz - ébredt fel Jura, - van egy távcső...

- Adja ide - mondta a tudós kissé megnyugodva. - Engem a baltársa érdekel.

- Azonnal - mondta Jura és gyorsan belépett a bolygóplánba.

A tudós nem tudta levenni szemét a holdakról Olyanok voltak, mint két kedves társnő, akik illedelmesen fogva egymás kezét, haladnak felfelé egy sokszor megjárt, ismert ösvényen. A két Hold tájképének rajza semmiben sem hasonlított a földi Hold tájképéhez, bár azonnal észre lehetett venni rajtuk a feltételezett kráterek és hegyvonulatok foltjait és körvonalait. A távcső néhány részletet pontosabban mutatna meg. A türelmetlenségtől remegve kiabálta tudós:

- Jurisszimusz! Gyorsabban! Mit kotorászik olyan sokáig?

Váratlanul könnyű szellő támadt. A tudós kissé összehúzta szemét, nehogy a homok belehulljon. Hátrafordult, Jurát akarta sürgetni.

A bolygóplán eltűnt

 

X.

 

A tudós első gondolata az volt, hogy Jura szándékosan távozott el. Biztosan távcsőért ment a Földre. Akkor körülbelül egy óra múlva visszatér, ha...

S akkor néhány "ha" egész komor valóságában merült fel a tudós előtt. Ha Jura nem szándékosan akarta őt itthagyni a Tizediken - örökre. Ha Jurának van elég fotonkészlete, hogy visszatérjen a Földre, aztán újra visszarepüljön... Ha a Földről való visszaérkezésekor le tud szállni éppen ezen a helyen... Ez volt a legnehezebb, majdnem valószínűtlen.

De ha... A tudós elgondolkozott. Pedig nem hallotta a foton-rakéta szokásos vakító robbanását, szörnyű zúgását és fütyülését... Talán Jura nem is ment el?

A tudós kiabált:

- Jura... Jurocska! Halló! Hol van? Halló...

Valahonnan messziről alig hallható visszhang válaszolt: "halló"!

Hideg nyugalom szállta meg a tudóst. Teljesen egyedül volt itt. Úgy érezte magát, mint egy kutató. Tudáskészlete és a kemény akarat volt a fegyvere. Figyelmesen körülnézett. A holdfény elöntötte a homokteret, melyen állt. Megnézte azt a helyet, ahol előbb a bolygóplan állt, látta a mély kerékvágásokat, és a feltúrt homokot. De nem látott semmilyen jelet, hogy a bolygóplán tovább ment volna. Egyedül az látszott valószínűnek, hogy felemelkedett.

- Érdekes helyzet. - mondta fennhangon a tudós. - A reggelt meg kell várnom!

A homoktérről, ahol állt, különböző irányba ösvények vezettek. Valamilyen épületek látszottak távol, a facsoportok között. A tér közeli szélén a sűrű bokrok az intézeti pariira emlékeztették. Feléjük ment. A virágokból finom, vaníliás illat áradt feléje. Láthatatlan madarak röppentek fel. Árnyékuk keresztülszelte a hold fényét.

- Meg kell várnom a napfelkeltét - mondta keményen a tudós.

A holdak az égen látható sebességgel mozogtak. A tudós néhány feltevést tett azok méretéről, keringési sebességükről és a Tizediktől való távolságukról. A keletre mozgó felhők betakartál: a Tizedik mindkét társát.

A tudós ránézett a balkezére és igyekezett meglátni az óra világító mutatóját. De az óra nem volt a kezén. - Mi az? - csodálkozott a tudós. - Csak nem hagytam a szobámban? Talán elveszítettem?

A sötétben hasztalan keresgélt volna. A csillagokból kellett megállapítania az időt. A földön az ég számlapja mindig rendelkezésére állott. Ha azt képzeli, hogy a számlapon a központ az Északi Sark-csillag, akkor a Nagymedve két szélső csillaga, alfa béta összekötve egy elképzelt vonallal, kitűnően helyettesíti az óra mutatóját. Csak azt kell tudni, az ég-óra mutatója, amelyet a földről látunk, nem balról jobbra, mint a rendes órán, hanem jobbról balra mozog. S azt is kell tudni, hogy a mutató március 20-án éjfélkor fél tizenkettőt mutat és április huszadikán éjfélkor fél tizenegyet mutat, továbbá május huszadikán fél tizet, stb. Minden óraszakasz az égi számlapon egyenlő két óra földi idővel. S minden nap az ég mutatója négy perccel többet mutat.

A tudós kitűnően emlékezett, hogy amikor a Földön lement a feljáró lépcsőjén, akkor az ég mutatója az égi számlapon 4 órát mutatott.

Ma október huszadika van. Ez azt jelenti, hogy Jurával a bolygóplánba körülbelül éjiéikor ültek be. Az átrepülés huszonnyolc percig tartott. Következőleg a Tizedikre, fél egykor éjjel érkeztek, a Csillagászati Intézet földi időszámítása szerint. Hány órát is mutat ilyenkor az ég órája?

De az égen a csillagok most egyáltalán nem azt mutatták, amit a tudós várt.

Az ég órája elromlott. Maga az Északi Sarkcsillag, amely a Földről mozdulatlan központnak látszott s amely körül keringett s a látható égbolt, áthelyeződött jobbra.

- Nagyon kellemes - dörzsölte izgalmában kezét a tudós. - Az Északi Sarkcsillag, úgy látszik, megszűnt az a pont lenni, amelyre támaszkodik a Föld keringési tengelye. Maja az Északi Sarkcsillag a többi csillaggal együtt kering az új Sarkcsillag körül? Mindjárt kiismerjük magunkat... Azelőtt körülbelül itt volt... Igen. Köszönöm szépen. Minden világos. A Sarkcsillag szerepét a Tizedik bolygón a Véga játssza, a Lant csillagképe az Alfáét...

Ez ugyanaz lesz nálunk a Földön tizenháromezer év múlva. Az öreg Sarkcsillag egész égi szférájával keringhet, az itteni Sarkcsillag körül az óramutató irányában. Ez azt jelenti, hogy a Tizedik a tengelye körül az óra mutatójával ellenkezően, jobbról balra keringhet!                    

A tudós arccal a sarki Véga felé állt, szóval észak felé. Jobbra tőle kelet, balra nyugat. Ha a Tizedik a Földdel ellentétben a saját tengelye körül keletről nyugatra kering, akkor a Napnak itt kell lennie...

- Nyugaton - mondta fontoskodva a tudós és balra fordult.

Magas hegyek csoportosultak ott, élesen, mint egy óriási, jólköszörült fűrész. A csillagok lassan olvadtak a fogai között. Gyenge, rózsaszínű visszfény ömlött el a hegyek fölött, mintha szokatlanul vékony, sugárzó szövet bontakoznék ki. Két fog között kilátszott a Nap arany széle.

- Jó reggelt! - köszöntötte a nyugaton felkelő Napot.

Vidáman mondta ezt. Nemcsak annak örült, hogy új bolygón van, hanem annak is, hogy van ideje megfigyeléseket tenni. Tudott már valamit a Tizedikről, amit Jura számításaiban nem látott előre.

Érezte, hogy valaki áll a háta mögött. Hátrafordult.

 

XI.

 

Nem látott senkit. Egyedül volt a Naptól besugárzott térségen. Nagy, hegyektől körülvett völgykatlan terjeszkedett előtte. A homokkal borított Ösvények az erdők felé vezettek, -amelyek csalogatóan hívták a hőség elől. Az ösvényeken túl sűrű bokrok és magas fű borította a vidéket.

Meg kellett találnia Jurát. A homokon kevés nyom látszott. Itt szállt a földre a bolygóplán. Ott állott Jura...

Fáradtságot érzett. Átment a bokrokhoz, ahol egy padot fedezett fel. Mellette oszlop .állt táblával. Különös jelek voltak rá rajzolva.

"A felírás a Tizedik lakóinak a nyelvén van - gondolta a tudós. - Megkísérlem megfejteni."

Folytatólagos hullámos vonalak, különálló betűk jele nélkül, háromszögekkel, négyszögekkel, körökkel megszakítva a legszeszélyesebb összetételekben. Semmit sem értett meg a jelekből, de az alsó nagy sor tetszett neki. Egy kör és egy háromszög volt összekötve vastag, kék vonallal. Mit jelenthet ez?

Leült a padra s elmélyedt gondolataiban. Roppant vágyat érzett, hogy kissé elszunyókáljon az ébren töltött éjszaka után. De Jurát okvetlenül meg kell találnia. Mi lesz, ha valami szerencsétlenség történt vele? Ezen az ismeretlen Tizediken minden másodperc meglepetést tartogat számára... Meg kell ismerkednie magával a bolygóval is. Van-e rajta élőlény azokon a madarakon kívül, amelyek az éjszaka megijesztették? Növények... Kezét a legközelebbi bokor felé nyújtotta. A levelek lakkozottnak látszottak. A fehér virágok kibontották merev szirmaikat. Nagy harmatcseppek remegtek rajtuk. Leszakított egy virágot és szomjas ajkához emelte. A hideg cseppek felfrissítették száraz ajkát. Jó lett volna vizet találni... De óvatosnak kell lennie. Hátha a Tizediken ragadozó állatok is vannak? Ez nagyon sajnálatos volna. Ha a vadállatok széttépnék, Jura nagyjelentőségű felfedezése örökre megsemmisülne és a földön sohasem tudnák meg a két ember bolygók közötti utazását...

Tervet készíteti magában. Sohasem bízott az emlékezetében. Most is ceruzát és papirost vett ki a zsebéből és írni kezdett:

"A Tizedik... Két társa. A tengely, elhajlása az ekliptika síkja felé 23 fok... A tengely iránya... Véga... Keringés keletről nyugatra... Sebesség."

Nem tudta megállapítani: óráját elvesztetté. Ez bosszantó volt. Milyen is ez a Jura? Ilyen utazásra egyetlen műszert sem hozott magával! Megbocsáthatatlan.

A Nap forrón sütött. Árnyékot és vizet kellett keresnie. A teret mint nagy kört képzelte el. A padtól kéklevelű alacsony fákból álló fasor indult ki. Hirtelen szerencsés gondolata támadt s ez megvigasztalta s tudóst: "Egy kör... Egy kék vonal... Ez az az út, amely a háromszöghöz vezet... Aha! Kezdem megfejteni az írásotokat, tisztelt lakói a Tizediknek..."

Nyugodtan elindult a fasorban, A Nap nyugatról dél felé haladt. Megtett útja alapján a tudós szokásához híven megállapította:

"A mi pontunk helyzete. - A Tizedik a mérsékelt égövön van."

Ez megnyugtatta. Úgy látszik, itt nem fenyegeti sem arktikus fagy, sem trópusi hőség. A reggel nagyon kellemes, az ösvényt szegélyező bájos virágok megörvendeztették a tudóst. Nem sokat értett a növénytanhoz, de világos volt elölte, hogy a virágok és levelek szeszélyes vonalai nem hasonlítanak a földi növényekéhez. Úgy tetszett neki, hogy néhány fá húsos törzse hasonlít az araukariához. A lába alatt süppedő homokban négyszögletes kagylók ragadták, még a figyelmet. Ragyogtak, mintha aranyból lennének. Felemelte és érdeklődve vizsgálta őket. Földtani térkép lapjaira emlékeztették. Zsebébe tett néhány nagy kagylót, amelyek megérdemelték, hogy a csillagvizsgáló intézet múzeumának díszhelyére kerüljenek.

Észre sem vette, hogy egy háromszögletű térhez jutott. Minden oldala a többi helytől alacsony kerítéssel volt elválasztva. A táblák ismerős írásjelei olyat közöltek vele, amit nem tudott megfejteni. Nézte a táblákat. Hullámos vonalak egy négyszögletet vettek körül, amely fekete vonallal volt áthúzva...

Meg akarta nézni, hogy mi van a kerítés mögött.

Átkukucskált és a borzalomtól visszahőkölt.

 

XII.

 

A nagy terület a pusztulás borzalmas képét mutatta. A távolálló épületek romjain a tűz nyoma látszott. A talaj árkokkal volt tele és mindenütt gépek roncsai hevertek. Fémből készült, dobozok halmozódtak egymás tetejére, tele lyukakkal eltorzítva. A fekete kémények torka az ég felé meredt, összegörbítve és csavarva, mintha óriások játszottak volna velük. Az egymásra dobált kövek feketék voltak a füsttől és szürkék a homoktól. Egész közel a kerítéshez heverő lándzsák hegyét pillantotta meg és sok olyan tárgy roncsát, amelyről nem tudta megállapítani, milyen célt szolgálhattak. Ebben a káoszban itt-ott fehér darabok látszottak, melyeket megpillantva a tudós, megremegett. Emberi csontok voltak. Ezt kétségtelenül megállapíthatta. Csontok és koponyák borzalmas tömege takarta a halálmezőt.          

Elszörnyűködve a látottaktól, a tudós meghátrált. Újra úgy érezte, hogy valaki áll a háta mögött. A tarkóján érezte valakinek a nyugodt lehelletét. Hátranézett. De ismét, mint előbb, senkit sem látott a háromszögletű téren.

Egy táblácska két keresztülhúzott négyszöggel csalogatta a másik kerítéshez. Kimerültségében rákönyökölt. Árokkal keresztül-kasul ásott mezőt látott maga előtt. Egyetlen fűszál sem nőtt a komor, köves térségen. Amerre nézett, mindenütt ezt a különös tájat látta, melynek vége a végtelenségbe veszett. A kerítés keresztfáján különös kiszögellést vett észre. Mellette táblácska állt ráerősítve. A tudós nekitámaszkodott a kiszögelésnek, hogy a táblácskát jobban megnézhesse.

Alig vette észre s a mező megváltozott. A mező életrekelt. Az árkokból különös emberképű lények ugráltak ki és üvöltve futottak előre. A tudós látta, amint egy alacsony homlokú, tébolyodott szemű lény elrohant. Futott és kezében különös alakú botot tartott. Rohant az emberek felé.

Véres harc játszódott le a tudós szeme előtt.

"Ó, itt emberek vannak!" - állapította meg a tudós.

A mező füsttel telt meg, amelyben nagy piros lángok lobogtak. A harc zaja szinte megsüketítette a tudóst.

Megremegett, mikor, távoli kiáltást hallott. Úgy tűnt fel neki, mintha Jura kiáltott volna.

 

XIII.

 

A tudós abba az irányba futott, ahonnan a kiáltást hallotta és a harmadik kerítéshez jutott. Nem volt ideje, hogy a tábla feliratával foglalkozzék. Átnézett a kerítésen, ahonnan Jura hangját vélte hallani.

Egész sor épületet látott, amely úgy tűnt fel, mintha a földbe süllyesztették volna. A nehéz rácsokkal ellátott ablakok mint halottak szemei tátongtak feléje. A legközelebbi épület mellett alacsony homlokú, emberképű alak állt. Merev és mozdulatlan volt, mint egy szobor. Szőrös kezében különös, hosszú tárgyat tartott. Hegyes volt a vége. Úgy látszott, hogy nem is lélekzik. Csak a szeme mozgott, az üres, megszállott szeme. Mereven a tudósra nézett. Az undorodott a látásától. Most nem érzett félelmet. Kínozta a vágy, hogy megfejtse a háromszög különös titkát. Egészen a kerítéshez lépett és mellével nekitámaszkodott a keresztfa kiszögelésének.

Ez bizonyára nem tetszett az emberképűnek. Felemelte a hegyes tárgyat és egy gong hangja hallatszott a meleg levegőben.

Azután emberek jöttek ki az épületekből.

Igen, ezek emberek voltak, szenvedők, elcsigázottak. Asszonyok, aggok és sihederek.... Piszkos rongyuk cafatokban lógott róluk. Néhányan a karjukban csecsemőt tartottak... Az emberképűek felemelték botjukat és verni kezdték őket.

Az egyik nő valamit beszélt esdeklő hangon. Kezét könyörögve nyújtotta részvétért.

Az emberképű megütötte.

- Te vadállat! - ordított a tudós, magáról megfeledkezve.

Körülnézett, egy tárgyat keresett, amellyel széthasíthatná a megszállott koponyáját. Meg kellett büntetni a faroknélküli majmot.

Megpróbált egy lécet kifeszíteni a kerítésből. Nagynehezen sikerült neki. A nehéz léccel felfegyverkezve, dagadó ifjú erőt érzett magában; dühtől remegve ugrott át a kerítésen.

Sikerült átugornia. Ütésre emelte kezét, de a csodálkozástól szinte megmerevedett. A kerítésen túl nyomát sem látta az embereknek és az ember képű megszállottnak. Az alacsony, börtönalakú épületeken túl egyenes, rövidrenyírt fűvel borított tér terült el. Ez váratlan és nagyon rejtélyes volt.

Egyébként a tudós azonnal magához tért és gondolatai a jelen esetben egyetlen helyes irányba terelődtek. Meg kellett vizsgálnia, mi is vari a dolog mögött. A természet minden pillanatban nagyon bonyolult rejtvényeket tár az ember elé. Ő, a tudós Szolncev, aki a maga idejében megfejtette a Gamma Cefa csillag színképének rejtvényét, meghátrálhat ilyen meglepetés előtt?

Lassan visszamászott a kerítésen át a térre. Nekidőlt mellével a keresztfának, végighúzva rajta a kezét és megnyomta a kiszögelést.

Nem is csodálkozott, hogy új látvány tárult fel előtte. Zöldtetejű, egyforma barna házak elszomorító vonalai rajzolódtak most ki. Unalmas utca, keskeny járdák, repedezett aszfaltú kocsiút. Az egyik sarok mögül egy csoport lépett elő. Ezekről a tudós az előbb azt hitte, hogy emberek.

Nem emberek voltak, hanem ugyanazon utálatos lények.

A majomképű fiatalok úgy mozogtak, mint a panoptikum figurái a szörnyűségek osztályán, ahol a középkori zsarnokokat és az emberevőket mutatják be, akik valamikor Új-Guinea őserdejében laktak,

Ütemes léptekkel haladtak, mintha ugyanabból a présből kerültek volna ki. Arca mindnek egyforma volt; borzas vadállatok, tébolyodott szemekkel. Két lábon járó békákhoz hasonlítottak. Jobbarcukra hatlábú pók képe volt tetoválva. A bűnösöket bélyegzik így meg. Azok már megszokták ezt az utálatos tetoválást.

Vállukon különös, rövid botokat vittek. A házak ablakai és ajtai gyorsan lecsukódtak a majomképűek közeledésére. Egy kutya kiugrott a kapu, alól, de rá sem ért ugatni. Az elvonulok egyike ráirányította botját. A botból tűz csapott ki. A kutya holtan rogyott össze.

A vezető, aki a banda előtt lépkedett, a vállán óriási baltát cipelt.

Most parancsot adott. A banda megállt. A banditák rongyokba takart nyomorult lényt löktek ki a kocsiútra. A vezető arcán fintor húzódott és kövér ajkát mosolyra torzította. A szőrös kéz banánt nyújtott a fogolynak. Az mohón kapott utána.

A tudós látta a fiú szenvedő, mély szemét. Nem mert enni a banánból, csak nézte és nem hitte, hogy megeheti.

A majomképű megsimogatta a fiú hátát. Azután háttal a térdére ültette. A fiú a banánt szájához emelte. A vezető kezével a fiú fejét kissé oldalra hajlította. A fiú enni kezdett és mindenről, megfeledkezett a világon.

A majomképű felemelte a baltát...

A tudós ellépett a kerítéstől Nehezen lélekzett. De uralkodott magán és mégegyszer átnézett a kerítésen.

Egyszerre, mint a villám, cikázott át az agyán egy világos gondolat, mint azoknál, akik a jeleneteket természetesen szokták magyarázni:

Kétségtelen, képzelődöm... Az emlékek hatalmában vagyok... Ez történt nálunk a Földön... Igen, tizenöt évvel ezelőtt. De ez soha többé nem ismétlődhetik meg. Soha és sehol..."

Ez a gondolat másképpen világította meg átélését. Egész akaratát a figyelésre összpontosította. Érezte, hogy haragját vissza kell tartania addig a pillanatig, míg a gaz lénnyel harcba nem bocsátkozhat.

Magas emelvényt látott a mező közepén. Végtelen futószalag ment ferdén felfelé a szerkezeten. Lent a majmok élőlényeket hajtották a szalagra. Ezek a szalagon felemelkedve, felülről leestek. A majmok lőtték őket a levegőben a botokból kicsapódó tűzzel, mint a vadászok, mikor tányérkákra lőnek... Távolban nagy tűz lángolt...

A tudós mégegyszer a kerítéshez közeledett. Szeme száraz volt. Nem engedte, hogy a könnyek megzavarják látását. Emlékezni akart, hogy sohase bocsássa meg, amit látott. A megszállott dühöngött. Vezényelt vagy fél tucat hasonló, keskenyhomlokú lénynek, akik nagy buzgósággal gúnyolódtak. Az erőszak utálatossága megdöbbentette a tudóst. Reszketett a haragtól. Nehezen lélekzett. De a titkot meg kellett fejtenie, Lassan átmászott a kerítésen, meggondolva és emlékezetébe tartva minden mozdulatot. De amikor mindkét lábával már a kerítés túlsó oldalán állt, ismét csak a füvet, az ég kékes messzeségét látta.

- Kitűnő - mormolta a tudós elégedetten és vissza akart mászni a térre.

Valami megnyomta a mellénye zsebében. Megtapogatta a darab meg nem evett szendvicset.

- Éppen jókor - ,mosolygott és megragadta a szendvicset. Nem vette észre, hogy a majom ismét megjelenik. Mélyen elgondolkozott.

 

XIV.

 

Hirtelen ismét kiáltást hallott. Kétségtelenül Jura hívta. A tudós örömmel sietett a fiatalember felé. Jura is futott hozzá a homokösvényen, de a különös az volt a dologban, hogy egy lépést sem közeledett feléje.

- Segítsen... Mihail Szergejevics... - kiáltotta Jura kifulladva.

A tudós segítségére sietett. Közeledett az ösvény elejéhez, amelyen Jura szaladt és megállt. Fényes arany kagylócskák szaladtak lába alatt Jura felé. Azután kezét hátratéve, azon a felemelt hangon kiáltott, amelyen értelmetlen hallgatóinak szokott parancsolni:

- Ugorjon le az ösvényről, fiatalember!

- Hová? - könyörgött Jura láthatóan kimerülten.

- Bármelyik oldalra. A virágágyra... A virágokra... Mit, én vezessem a kezénél fogva? - Már-már haragba jött a tudós.

Jura megértette. Leugrott az ösvényről a virágágyakra.

- Most fáradjon ide - hívta. - Lépjen bátran! Csak ne az ösvényre. Nincs értelme, hogy az ösvényen jöjjön felém: az ösvény tőlem, ellenkező irányba mozog. Nevetséges próbálkozás feljönni a metróból azon a mozgólépcsőn, amely lefelé halad. Másik lépcsőre kell átmenni, amelyik felfelé mozog, vagy legalábbis mozdulatlan.

A talaj az ösvény mellett mozdulatlan volt. Jól gondolta a tudós.

Két perc múlva Jura legyőzte a távolságot, amely a tudóstól elválasztotta. Lihegve megállt. Láthatóan nagyon rémült volt. Haja szinte az égnek állt. Az elegáns fésülésnek csak az emléke volt meg. Nyakkendője oldalra csúszott. Átizzadt gallérja fojtogatta, ezért gallérgombját is kivette.

- Tegyen jelentést! - parancsolta röviden a tudós.

Jura csodálkozva bámult tanárjára: - Semmit sem figyelt meg? - suttogta rekedt hangon. - Csapdában vagyunk, szörnyű csapdában.

- Ne következtessen idő előtt, professzor - szakította félbe a tudós és megismételte - Tegyen jelentést!

Jura gyorsan beszélni kezdett, gyanakvón nézett körül, mintha attól félne, hogy valaki kihallgatja:

- Bizonyára emlékszik még arra, hogy bemásztam a bolygóplánba. A látcsövet azonnal megtaláltam. Itt van. - Jura egy színházi látcsövet nyújtott át.

Az zsebébe tette és mormogta:

- Tovább!....

- A kabinban sötét volt. Úgy tűnt fel, hogy a motorok közül az egyik nem volt teljesen leállítva. S mintha valaki meglökött volna. Mikor hozzáértem a foton-reléhez, éreztem, hogy a gép egyet ugrott. Olyan erővel lódított meg, hogy kiestem az elülső ajtón. Felálltam. A holdfény elegendő volt ahhoz, hogy körülnézzek. De kétségtelenül nem azon a téren álltam, ahol előbb voltunk. Sem önt, sem a bolygóplánt nem láttam sehol... A csillagok után kellett tájékozódnom. Nekiindultam...

- Érdekes. Hogyan tájékozódott?

- A Véga után, Mihail Szergejevics - válaszolt Jura. - Félóra múlva világos lett előttem, hogy a Tizediken a Véga a Sarkcsillag... A mező, amelyen átmentem, olyan egyenes és síma volt, mint a labdarúgópálya. S amikor a Nap kezdett felkelni...

- Nyugatról, figyeljen!? - vetette közbe a tudós.

- Nem emlékszem - csóválta fejét Jura. - Becsületszavamra, nem figyeltem meg. Önre gondoltam, Mihail Szergejevics... szörnyen aggódtam. A Nap egy széles műúton talált. Dél felé mentem mindig. A bolygóplán észak felé ugrott. Közönséges motorral az az egyetlen ugrás nem tehetett meg többet, mint tíz kilométert. Csak ebben reménykedtem... Mert ha a fotonokat kapcsolják be, akkor elvittek volna, nem is tudom, hova... Tehát a műútról dél felé fordultam. Arrafelé festői ösvény vezetett. Azon kis ligetbe jutottam. A fák olyan érthetetlenek voltak. Valaki felforgathatta őket, gyökerük az ég felé emelkedett... Valamilyen madarak csicseregtek, de engem nem érdekeltek. Azonkívül, lehet, hogy tévedek, de rovarokat nem láttam. Sem hangyákat, sem pillangókat, sem bogarakat... Áthaladva a ligeten, megint hasonló ösvényen találtam magam. S itt kezdődött a szerencsétlenségem. Úgy éreztem, mintha valaki lélekzene a hátam mögött. Hátranézek - senki. Meggyorsítottam a lépteimet. Hallom, hogy az is siet utánam...

- Kicsoda? - kérdezte szárazon a tudós.

- Nem tudom. Valószínűleg egy majom. Ezek laknak a Tizediken.

- Érdekes - szólt a tudós. - A majmok nem fontosak. Engem más érdekel - Látva Jura kérdő pillantását, hozzáfűzte: - Engem a víz érdekel. Van itt víz?

Jura összeráncolta homlokát:

- De várjon csak... egészen elfelejtettem... - A zsebébe nyúlt és néhány sárgás-piros gyümölcsöt vett elő. - Tessék. Kitűnően enyhíti, a szomjúságot. Engem a gyümölcsök érdekelnek. Az Altájban saját kertem van... Várjon csak! - kiáltotta, látva, hogy a tudós ajkához emeli a gyümölcsöt. - Ne harapjon bele, csak a levét szívja ki. Valószínűleg gránát- és almakeverék... Na, mit szól hozzá, ízlik?

- Na-na... - hümmögött a tudós. - Édes, citromos teához hasonlít. De folytassa. Mit csinált maga a majommal?

- Nem tudom. Felemeltem egy csillogó, súlyos követ, pontosabban egy öntvényt...

- Öntvényt? - húzta fel szemöldökét a tudós. - Talán aranyat?

- Nem, valamilyen berill- és rézöntvényt. Olyan öntvényt, amit nem lehet megkülönböztetni az aranytól, csak kicsit könnyebb... Az öntvényt a majomhoz vágtam, pontosabban ahhoz a helyhez, ahol a lépteit hallottam. Abban biztos vagyok, hogy élőlény követett. Hallottam, de nem láttam. Ez volt a legkülönösebb. Egy láthatatlan majom...

- Meg is támadhatta volna magát... Nem félt, Jura?

- A félelem csak később fogott el, mikor az ösvények labirintusába keveredtem. Kerítéssel és sövénnyel volt körülkerítve... Kerülgettem az ösvényeket és mindig ugyanarra a helyre jutottam vissza. Meguntam és az jutott eszembe, hogy átmászom az egyik kerítésen s egyenesen megyek. De... itt kezdődtek a legnagyobb szörnyűségek...

- Maga látott élő majmot? - érdeklődött a tudós, megkezdve egy második gránátalma keveréket.

- Százat, ezret... Óriási bandát - válaszolt Jura remegve. - Ott valami táboruk, vagy... barlangjuk volt... Szerencsére, nem figyeltek rám. Máskülönben széttéptek volna. Saját ténykedésükkel voltak elfoglalva...

- Milyen ténykedéssel? - hunyorgott a tudós.

Jura felhúzta a vállát.

- Furcsa elmondani is... Ettek. Pontosabban, bocsánat a kifejezésért, zabáltak olyan eszelős buzgalommal, mintha az egész lét értelme a gyomor megtöltésére korlátozódnék. Szőrös kezükben hatalmas gyümölcsöket tartottak, ordítoztak, egymásra vicsorítottak, verekedtek a kókuszdióért. De ez nem állatkert... Úgy látszik, rabok szolgálták ki őket. Nem tudtam felismerni, hogy kik a rabok. Remegve, meghajtott háttal, behúzott nyakkal közeledtek a majmokhoz és nem mertek ránézni a nagy lakomára. Olyan undorító volt, hogy... - Jura legyintett a kezével és felsóhajtott. - Otthagytam ezt a féktelenséget, de a másik kerítés mögött még szörnyűbb és utálatosabb dolgot láttam. Pusztítottak a majmok. Előbb azt hittem, hogy a vadak játékát látom. A majmok ide-oda rohantak a virágzó kertben, tördelték a fákat és taposták az ültetvényeket...

Jura az izgalomtól nem tudta folytatni. A tudós csendben várt.

- Egyszerre csak néhányan a gaz őrültek közül, fáklyákat lobogtatva, gyújtogatni kezdtek, hamarosan borzalmas máglyák lobogtak. - Jura beleszagolt a levegőbe: - Azt hiszem, füstszag. Néró? Egy őrült majom fáklyával támadt nekem...

- S maga elszaladt? - kérdezte a tudós, miközben összemarkolta a gránátalmák héját és körülnézett, hol talál szemétkosarat.

- Mit tehettem volna mást? Nagyot ordítottam és rohantam, amerre szemem látott.

A tudós nem talált szemétkosarat, a héjakat a bokrok közé dobta.

- Emlékezzék csak vissza, mit csinált, amikor arra az ösvényre jutott, amely idevezet a háromszöghöz? - kérdezte nagyon, komolyan a tudós.

- Semmit.

- Gondolkodjék csak. Ez nagyon fontos. Mihez ért hozzá? Kézzel, lábbal, fejjel - mindegy.

Jura megdörzsölte izzadt homlokát.

- Igen, önnek igaza van. Hozzáértem valamihez. Pontosabban nekimentem a lábammal egy kiemelkedésnek az ösvény szélén... Nagyon megörültem: abban a pillanatban megláttam önt a távolban. Ön egy padon ült.

- Elég - mondta megelégedett hangon a tudós. - Egy és más már világos előttem, de még távolról sem minden. Gyerünk, üljünk le. Én is elmondom magának a tapasztalataimat.

 

XV.

 

Jura figyelte a tudóst. Ült, szemet becsukva. Jura tudta, hogy a tanár olyankor szokott így tenni, amikor nagyon bonyolult feladatokon töri a fejét.

- Jurisszimusz - mondta végre a tudós anélkül, hogy szemét kinyitotta volna. - Hozza rendbe a ruházatát; teljesen rendbe. Kösse meg a nyakkendőjét. Simítsa le a haját. Porolja le a lakk cipőjét. Nem akarom, hogy az én tanítványom... De erről később. Kész?

- Azonnal - igyekezett Jura, a legdivatosabban kötve meg nyakkendőjét. - Készen vagyok.

A tudós Jura felé fordult és kinyitotta a szemét. Elmosolyodott és a hullámos vonalú tábla felé intett:

- Ez a Tizedik lakóinak a nyelvén van írva: - Menjen a kerítéshez, támaszkodjék rá és nézzen!

Jura csodálkozva bámult a tudósra.

- Ön ismeri a nyelvüket?

- Igen - mosolygott a tudós. - Most magán van a sor, hogy csodálkozzék. Én is csodálkoztam, amikor megdöbbentett, engem a felfedezésével. Méltóztassék odafáradni és nézni.

Jura közeledett a kerítéshez.

- Ne csodálkozzék - mondta hangosan a tudós - és ne féljen. Maga remeg? - kiáltott fel. - Mit lát? Na?...

Jura hátranézett. Arca eltorzult a haragtól.

- Egy majom ver egy embert... Egy nőt...

A tudós felemelkedett a padról és parancsolva szólt:

- Ugorjon át a kerítésen. Tépje ki a majom kezéből a botot. Verje agyon.

Jura határozottan ugrott át a kerítésen. A tudós, a következő pillanatban már hallgatta csodálkozó hangját:

- Mihail Szergejevics! Eltűntek... Itt nincs, senki!....

A tudós lassan, diadalmasan közeledett Jurához és a kerítésen --átnyújtotta a kezét.

- Maga bátran viselkedett... Nem vonakodott, hogy megfizessen az elfajultnak, amiért egy nőt megüt.... Jöjjön vissza.

- Mit jelent ez? - kérdezte Jura izgatottan és csodálkozva visszamászott a tudóshoz.

Annak mosoly futott át az arcán.

- Ez azt jelenti, hogy előttünk egy plasztikus, vászonnélküli mozi van. Miért éppen itt? Mit játszanak ezek a filmek? Ezt hamarosan meg fogjuk tudni. Egyelőre tisztában vagyunk a legfontosabbal. Egy mozi van itt. Különös és érdekes. Automatikusan jön működésbe, így ni...

A tudós mellével nekitámaszkodott a kerítés keresztlécének. Előtte és Jura előtt azonnal kibontakozott a vászonnélküli, furcsa, szörnyű film. A majmok eleven embereket hajtottak felfelé futószalagon. Jura összeszorította a fogát.

- De jó volna géppuskával a majmokra lőni!...

A tudós hátralépett a keresztléctől, ujjait hosszasan végighúzta rajta.

- Ez az - kiáltott fel végül diadalmasan. - Íme, ez a kiemelkedés - egy emelőkar, amely működésbe hozza a vetítőszerkezetet... De nekünk nincs időnk most részletekkel foglalkozni. Ne csodálkozzék, hogy körülöttünk majdnem minden önműködő berendezés.

Tudunk már egyet-mást - kacsintott ravaszul Jurára. - De mindenesetre vigyáznunk kell.

- Igen, valóban. Mihail Szergejevics - mondta helybenhagyólag Jura. Azt hiszem, hogy itt tiltott és veszélyes zónák lehetnek.

- Igen - bólintott a tudós. Úgy látszik a Tizedik lakói nagymértékben alkalmazzák a telemechanikát. Azt kezdem hinni, hogy kitűnően. Na, majd megvizsgáljuk... De egyelőre - kezével udvarias hívó mozdulatot tett - pihenőt keresünk.

- Bár én borzalmasan fáradt vagyok - mondta halk sóhajjal Jura, - de mit tegyünk? Menjünk...

- Mi az, hogy menjünk? - mosolygott a tudós.

- Utazni fogunk!

 

XVI.

 

Jura elhatározta, hogy semmin sem fog csodálkozni. Alázatosan ment a tudós után, aki a táblákat nézegette és valamit mormolva, közeledett egy széles ösvény elejéhez.

- Nem ismerem, kedves Jurisszimusz, sem a maga Tizedikének lakóit, sem a nyelvüket - mondta lágyan a tudós. - De nem üres kézzel jöttünk ide: van tudásunk és felfogóképességünk... Azért, kérem... ez az ösvény mozog és ez minket...

- Hova? - kiáltott fel Jura.

- Nem tudom - vallotta be a tudós. - Majd meglátjuk.

Igaza volt. Az ösvény előre mozgott. - Valószínüleg, a háromszögletű téren járkálva, véletlenül bekapcsoltam a fémrelét és most az összes ösvények működni kezdtek - szólt a tudós, lassan lépve a fényes homokon és körülnézett. - Az ültetvények, figyeljen Jurisszimusz, nagyon eredetiek... Nem hasonlítanak a földtani korszakok ásványaihoz, na?

- Valóban nem - válaszolt Jura olyan hangon, amely azt bizonyította, hogy régi nyugodtsága és biztossága visszatért. - Én inkább azt hiszem, hogy ezek inkább mesterségesen előállított formák.

- Talán - jegyezte meg a tudós és hirtelen felriadt: - Kitűnő... Úgy is kell lennie...

- De minek? - kérdezte óvatosan Jura.

Tudta, hogy egy-egy időszerűtlen kérdés néha a tudós izgalmának a kirobbanását okozza. De örömére a tudós megmagyarázta:

- Megnéztük az összes filmet a háromszögletű téren. Láthattuk, hogy a maga ösvénye a tértől távolodik. S ez is. Miért? Minek? Világos: a közönséget az előadás után szétviszik.

- Milyen közönséget? - csodálkozott Jura.

- Ebben az esetben magát és engem. De a háromszögletű téren 3-400 nézőt lehet elhelyezni. A mozgó ösvények az ő rendelkezésükre állnak, összesen három ösvény van. Hova visznek? A valószínűség elmélete szerint három lehetőség van: vagy pihenésre, mondjuk vendéglőbe, vagy a kijárathoz, vagy tovább...

- Kijárathoz: honnan? - húzta fel a vállát Jura. - Vagy hova: tovább?

A tudós szelne megbocsátást fejezett ki.

- Bocsásson meg, de magából hiányzik a felfogóképesség. A kijárathoz... a tudós nem tudta befejezni, meg akarta fogni Jura kezét, de már nem volt hozzá ideje. Átszállás! - kiáltott. - Ugorjon át Jurisszimusz...

Az ösvény véget ért. Ebből kiindulva, két külön irányba új ösvény haladt. A tudós, a balösvényre lépett. Jura a jobbösvényen maradt. Két különféle irányban haladtak.

Jura csak ennyit tudott kiáltani: - Hová is jutok én? - és eltűnt a tudós, szeme elől a pompás, széleslevelű bokrok mögött. A tudós integetett a kezével:

- A mielőbbi viszontlátásra!

Nyugodt volt, sőt mosolygott.

 

XVII.

 

Ha a tudós Szolncevnak később hivatalos jelentést kellett volna írnia a Tizediken tett utazásáról, nem tudott volna semmi lényegeset közölni ezekről a percekről, midőn másodszor szakad el Jurától. Csak azt figyelte meg, hogy az ösvény nem szigorúan mértani egyenes vonalban mozgott. Sőt szeszélyes cikk-cakkban és lágy görbületekkel haladt. Különböző ültetvénycsoportok díszítették. A baj csak az volt, hogy gyorsan tovatűntek. Az ösvény hídon vitte keresztül a tudóst örömmel látta, hogy a kékes hullámok szépen megtörtek a mohával fedett sziklákon.

- Víz... Valódi víz - mormogta magában a tudós.

Ez a felfedezés nem tett rá mély benyomást. Nem érzett szomjúságot, amit a frissítő gránátalmának tulajdonított.

Szeretett volna minél többet megrögzíteni abból, amit látott.

Az ösvény levezetett a hegyről, kis szökőkutat került meg, amelyet apró virágok szegélyeztek, azután ismét felvezetett a hegyre, ahonnan remek kilátás nyílt egy napfényben ragyogó, szeszélyes épületre.

A tudós akaratlanul is gyönyörködött az építőművészet remekében. A legszokatlanabb az egészben az volt, hogy a felső épület alatt egy hozzá teljesen hasonló másik volt, díszes tornyocskákkal, arany csúcsokkal és finom, karcsú oszlopokkal. Csak éppen fordítva.                        

Elragadtatással nézte az eléje táruló képet. Majdnem felbukott, de úgy érezte, mintha valaki támogatná és így megmenekült az eleséstől. Világos volt, hogy az ösvény bevégződött és nagy lendülettel kitaszította a kemény talajra. A tudós pár lépést tett és megállt. Elragadtatottan nézett.

Nem akart semmire sem gondolni - sem a szörnyű őrült majmokra, sem a veszélyekre, amelyek minden lépésnél leselkedtek rá. Átadta magát a boldog szemlélődésnek. Akkor szokta magát így érezni, amikor egyedül maradt gondolataival a csillagvizsgálóban, figyelve az égitesteket és elmélkedve a végtelenül változatos, élő világegyetem felől. Most teljesen mindegy volt neki, hogy a tükröző simaság, amelyben a hatalmas épület képe visszaverődött, csak egy nagy tó nyugodt felülete, amelyet félkörben márvány zárt körül alacsony, ezüstszínű kerítéssel és hogy a fák körülölte emlékeztették a gyermekkora óta szeretett földi hársfákra és gesztenyefákra...

Hangos kiáltás kényszerítette arra, hogy balra forduljon.

Jura nem messze állt tőle és zsebkendőjével buzgón porolta térdét.

- Megütötte magát? - kérdezte tőle a tudós együttérzéssel, feléje közeledve.

- Elbámészkodtam - válaszolt zavartan. - Nagyon váratlan volt. - Hol vagyunk?

- Ezt nekem kellene magától kérdeznem - mondta haragosan, a tudós, láthatóan mérges volt, hogy Jura megzavarta elragadtatásában. - Maga hozott engem a Tizedikre... Méltóztassék megmagyarázni...

Jura zavartan sütötte le a szemét.

- Akkor folytassuk azt a beszélgetést, amely megszakadt az átszállónál - mondta békülékenyen a tudós. - Gyerünk közelebb ahhoz a... palotához. Azt hiszem, azon a helyen szálltunk le, ahol valamilyen park van vidám mutatványok számára! Ez lesz itt előttünk az egyik főépület. Lehet, hogy váratlan meglepetések érnek bennünket. Készüljön fel.

Megközelítették a tó szélét és a part mentén tovább haladtak az épület felé. Sebes halak nagy csoportokban úszkáltak a kristálytiszta vízben és a víz fenekén lustán hajlongtak a hosszúszálú füvek.

- Mennyi az idő a maga óráján, Jura? Én elhagytam az enyémet.

- Hét óra ötvennégy - válaszolt a fiatalember.

- Ha a park nyolckor nyílik, akkor hamarosan találkozunk a Tizedik lakóival - mondta lassan a tudós valamire gondolva. - Kik azok? Van elég időnk a tűnődésre... Maga mit gondol?

Jura a palotára nézett.

- Nem valószínű, hogy a majmok építettek ilyen épületet - mondta határozottan.

- A maga felfogóképessége javult - hagyta helyben a tudós. - Az sem valószínű, hogy a majmok gyönyörködtek azokban a filmekben, amelyek leleplezik őket. Emlékezzünk csak, hogy azonos felvételek mellett azonos eredményeket várhatunk. Mondhatnám, majdnem azonosakat... A tökéletes azonosságot nehéz elérni... Ha a Tizedik alapjában a Harmadik mása, akkor... Maga érti az én gondolatomat?

- Teljesen - válaszolt élénken Jura. - A Tizediken emberek vannak.

- Természetesen, Jurisszimusz. Alapjában véve olyanok, mint amilyeneket láttunk a rabság állapotában. A filmek ott a háromszögletű téren történelmi bizonyítékul szolgálnak... Talán tévedek... De már itt is vagyunk a palotánál.

- Bemegyünk? - kérdezte Jura, látva, hogy a tudós megállt.

Előttük széles lépcső nyílt. Oszlopok sora rejtette el a fehér falakat.

- Ne siessünk - szólt a tudós. Figyelmesen megnézte a kis táblát, amely ezüst oszlophoz volt erősítve. Hullámos vonalak között egybefutó különféle színű körök voltak rajta.

- Előbb körüljárjuk a palotát - mondta a tudós olyan hangon, amely nem tűrt ellentmondást.

Kinyújtott kezével a fák között átszűrődő fény felé mutatott. - Arra megyünk.

Egyszerre csak észrevette, hogy Jura arca eltorzul a szörnyűségtől.

- Hol a keze? - suttogta Jura.

A tudós a kezét kereste a szemével. Elsápadt, s keze nem volt sehol.

 

XVIII.

 

Néhány másodpercig tartott mindössze ez a jelenség. A tudós érezte a kezét. De nem látta. A keze eltűnt, mintha sötétség rejtette volna. De semmiféle sötétség nem volt.          

Hirtelen visszarántotta a kezét. Eltűnt, láthatatlanná vált.

- Á... dörmögte a tudós. - Gyönyö.... - Nagy lendülettel, mintha hideg vízbe ugraná, kinyújtotta mindkét kezét, mindkettő eltűnt. -... rű. Kitűnő - mormolta. - Jurisszimusz, ébredjen fel... Hasonlítok a Milói Vénuszhoz?

Kirántotta kezét a térből és nevetve ölelte meg Jurát:

- Az egész eltűnés egy kis bűvészmutatvány. Isten vele! A rejtélyes jelenség fizikai okairól majd szabad idejében gondolkodjék...

S félrelökte az elképedt Jurát, gyorsan előrelépett.

- Au... Hol vagyok?

Három lépésnyire látta Jurát, aki gyámoltalanul nézett körül.

- Nem látom önt, Mihail Szergejevics...

- Lépjen át a földön lévő kék vonalon, Jurisszimusz - nevetett a tudós és látni fog...

Jura egy lépést tett előre és átjutott a vonalon.

- Aha, már látom! - kiáltott fel, a tudósra bámulva.

- S most menjen vissza - mondta amaz.

- Nem látom! - kiáltotta Jura, mikor visszalépett a vonalon.           

Így szórakoztak jó ideig.

- Minden érthető - mondta végül a tudós. Ez való ám a gyerekeknek. S milyen egyszerű kis találmány. Később megmagyarázom. Gyerünk tovább....

Megkerülve a palotát, nyitott ajtót fedeztek fel. A hozzávezető lépcsők kopottak voltak. Úgy látszik, itt állandóan sok látogató járt.

- Menjünk be, Jurisszimusz? - kérdezte vidáman a tudós. - Mindenesetre fogja a kezemet. Ha a pokolba zuhanunk, legalább együtt kerülünk oda...

Ünnepélyes csend borult rájuk. Nagy komor teremben voltak. Egymás kezét fogva, lassan lépkedtek előre.

A kőlapok alig hallhatóan nyikorogtak a lépéseik súlya alatt. Egyszerre lágy, halk zene hallatszott valahonnan felülről. Szemüket felemelve, megdermedtek.

A finom, kék égboltozat, apró csillagok csodálatos mintáival tarkítva nyugodott felettük. A minták mozogtak, majd csoportokba borultak össze, majd ismét szétváltak és úsztak végtelen hullámban,

A pontok miriádjaiból egy tűnt ki a kék végtelenségben. Homályos, sárgás fénnyel, ragyogott. Függött a térben, hol megnagyobbodott, mint a borostyángyümölcs, amelyet ragyogó, átlátszó lével töltenek meg. Látszott, miként ragyogott és keringett a körbe tíz porszem; hol eltűntek, hol ismét láthatóvá váltak...

- Micsoda planetárium! - suttogta elragadtatva a tudós.

Hallotta, hogy Jura valamit válaszol és még erősebben megszorította a kezét.

- A Tejút... nézze... A mi Napunk - egyike azon csillagocskáknak, melyekből ez a csillagcsoport tevődik össze - a Tejút... és a Nap körül...

- Tíz bolygó, Mihail Szergejevics! - kiáltott fel Jura. - Figyelje csak, a Tejút folyamának az ellentétes irányú spirálmozgását mutatják nekünk. Azon kívül látható a Tejút középponti sűrűségének rétegeződése is...

- Látom. Ez csodálatos!

A Nap egészen elveszett az éppen úgy ragyogó morzsák tömegében. A zene elhallgatott. Az ellenkező oldalon önmagától megnyílt egy ajtó.... Azon keresztül láthatták a tó simaságát.

- A szeánsz befejeződött, Jurisszimusz. Gyerünk, menjünk el, nem váltottunk jegyet az előadásra...

A meleg reggeli napsugarak visszatükröződitek a víz felületén. Szolncev és Jura kilépett a teraszra. A tudós felismerte az arányló ösvényeket és a hidat a folyó felett. A fák alig ringatták koronájukat.

A sötétség olyan gyorsan borult rájuk, hogy a tudós nem is értette mindjárt, mi történt. Szürke árnyak tűntek elő. Olyan veszettül futottak, mintha egy gonosz varázsló hajtotta volna őket. A szélroham úgy zúgott, mint a sziréna. A csillagok váratlanul felragyogtak. Különösen a Véga ragyogott. Az Északi Sarkcsillag és a Nagymedve egy távoli erdő fölött ragyogott.

- Napfogyatkozás, Mihail Szergejevics - mondta Jura.

- Egy nulla három mínuszjellel is sok magának magaviseletből! - szólt baljóslatú suttogással a tudós. - Hozott volna Leicát magával. Vagy legalább bekormozott üveget. Napfogyatkozás a Tizedikről megfigyelve... Csak elgondolni is! De ő csak szendvicset és almát hoz. Távozzon tőlem! Nem felelek magamért...

Jura alázatosan tiszteletteljes távolságra húzódott. A tudós dühödten keresgélt a zsebében. Úgy tűnt fel neki, hogy ott valamire rá kell akadnia, ami alkalmas a napfogyatkozás megfigyelésére, ha másra nem, egy lila üvegdarabra. De semmi hasonlót nem talált...

A csillagok kialudtak. A Nap ismét felragyogott.

A tudós összeszorított ököllel futott Jurához:

- Gyerünk a Harmadikra! Azonnal hozzon ide távcsövet.

- Milyent?

- Amilyen befér a maga kabinjába. Meridiánmérőt. Szpektroszkópot. Két fényképezőgépet... Várjon, megírom a rendelkezést Tatjána Jurevnának... S telefonáljon haza, hogy ne várjanak. Sürgős dolgom van itt.

Darab papírost, ceruzát vett elő. Ebben a pillanatban a Nap ismét elsötétedett.

- Második napfogyatkozás? - mormolta.

- Úgy is kell lennie, Mihail Szergejevics, mert a Tizediknek két holdja van!

A tudós dühösen dobogott lábával: - Nem holdak, csak Társak! S nem két Társ, hanem négy. A másik kettő keringési sebessége nem olyan, hogy eddig a pillanatig megkerülték volna a Tizediket...

Jura bólintott.

- Bocsánat, négy társa.               

- Pontosabban fejezze ki magát. Nem kevesebb, mint négy társa. Gondolja, hogy most nem következik egy harmadik napfogyatkozás is? Mi?

A sötétségben, a Nap díszes koronájának a visszfényében a leggúnyosabb kifejezésekkel szidta Jurát. S amikor kissé világosabb lett, még jobban megdühödött:

- Köd van a fejében... Mindent összekever és nem asztronómiai készüléket hoz el, hanem...

Azt akarta hozzáfűzni: "gasztronómiai készletet, de Jura gyengéden félbeszakította:

- Bocsánatot, kérek, nem vagyunk, egyedül. Figyelnek.

Csak a szemével mutatta. A tudós gyorsan hátranézett.

Nem messze, a téren egy oszlop mellett emberek álltak és nézték őket.

 

XIX.

 

A tudós úgy látta, hogy a hozzá legközelebb álló ember nagyon hasonlít ismerőséhez, Larion Petrovics fizika-professzorhoz. Csak a feketekeretű óriási szemüveg hiányzott róla. A tudós nem tudta megnézni pontosabban ezeknek az embereknek az öltözködését. Mindenesetre nem volt idejük frakkba és fehér mellénybe öltözni.

- Hova megy? - kérdezte suttogva Jurától, megijedve, hogy a bolygók közötti taxiért indul - A parancsot egyelőre felfüggesztem. Mégpróbálok beszélni ezekkel az emberekkel.

Méltóságteljesén közeledett az emberekhez. Számára nem volt kétséges, hogy azok valódi emberek.

- Engedjék meg - mondta udvariasan, könnyed fejbólintással, -hogy bemutatkozzam: Szolncev vagyok. S ez itt Kricsigin professzor.

Jura is üdvözölte őket.

Az emberek csak néztek, úgy látszott, egy szót, sem értenek meg. A tudós magyarázni próbált:

- Az én vezetéknevem Szolncev, - a napra mutatott: az a Nap.

(Nap oroszul: Szolnce)

Az ismerős fizikushoz hasonló ember bólintott fejével, elmosolyodott és egy szóval válaszolt, amelyet a tudós nem értett meg.

- Mi a Földről jöttünk... Szóval a Harmadik bolygóról...

A fizikus felhúzta a vállát. A tudós megismételte magyarázatát azon a hét nyelven, amelyen tudott, többek között ógörögül is.

Az emberek élénk taglejtésekkel válaszoltak. A tudós elgondolkodott s ujjaival kezdett játszani.

- Ej... a fonetikus módszer nem alkalmas. Megpróbáljuk a beszéd helyett a mutogatást... - A Larion Petrovicshoz hasonlító emberhez közeledett.

- Méltóztassék elképzelni, tisztelt, uram. Nézzen erre a papírra... Papír... S ez ceruza... Én írok.. Rajzolok...

A tudós kört rajzolt és köréje minden irányba vonalakat húzott.

- Ez a Nap.

Jura a tudós háta mögött átnézett a rajzra és úgy találta, hogy az inkább hasonlít egy sündisznóhoz, mint a fő égitesthez.....

A tudós azon fáradozott, hogy a Nap-bolygó szerkezetének a vázlatát megrajzolja.

- Méltóztatik látni... Merkúr... A második - Vénusz..

A leggondosabban a Föld pályáját rajzolta A pályára egy pontot tett és magyarázatul hozzáfűzte:

- A Föld.

Az egyik ember ujjával megérintette a papirost. A kezében nem volt sem ceruza, sem toll, de a tudós által megrajzolt pálya vonalán most megjelent egy második pont. Ez jelentette a Tizedik bolygó helyét a Naprendszerben. Úgy látszott, hogy az ember valamilyen árammal tud írni a papíron, amely láthatatlanul sugárzik ki az ujjából.

A másik, a Larion Petrovicshoz hasonlító ember érthetően és tagoltan mondta: - Flöd... Flöd...

A tudós örömmel csodálkozott:

- Nagyszerű... Megállapodtunk... Jurisszimusz, úgy látszik, a Tizedik neve már létezik... Flöd... Ugye?

A körülöttük álló emberek igenlően bólintottak és mutatva a talajt, a növényeket, a távoli halmokat, érthetően ezt mondták:

- Flöd...

Egyikük, egy gondosan fésült és jól borotvált fiatalember rámutatott az idegen bolygó lakóira és komolyan mondta: - Föld.

A tudós vázlata eléggé sikerült. Megrajzolta a bolygóplán útját, a Marsot, a Saturnust a gyűrűjével... Az emberek egymásnak adták a panírt, beszélgettek és bólintgattak... A tudós elmesélte éjszakai kalandját, olyan hévvel magyarázott, hogy megfogta az egyik hozzá közelálló flödlakosnak a gombját. Annak az arca udvariasságot fejezett ki és ő is megfogta a tudós gombját. Jura szükségesnek találta a beavatkozást:

- Nem értik... Engedje megmagyaráznom. Engem az Altájban egy határőr ilyen módon igyekezett megtanítani kínaiul. - Jura rámutatott az orra hegyére: - Orr - mondta. - Orr.

Rámutatott a szemére.

- Szem... Az én szemem.

Megérintette a tudós orrát és szemét:

- Ez az orra, ez a szeme.

Az emberek előbb kissé csodálkozva hallgattak, azután felélénkültek. A Larion Petrovicshoz hasonló ember kezét nyújtotta. Jura gyorsan megfogta:

- Kéz,.. az ön keze... Ez - az ön keze. És ez - az én kezem.

Az majdnem repesett az örömtől; Olyan természetesen mondta, mintha a Földön élt volna:

- A kezem. - Ez - az én kezem.   

A tudós azt hitte, hogy rosszul hallotta. De Larion Petrovics, ahogy magában hívta a tudós, folytatta, kitűnően ejtve ki az egyes szavakat:

- Engedje meg, hogy megmagyarázzam... önök a Földről jöttek... Vagyis a Harmadik bolygóról...

A tudós annyira meg volt lepve, hogy alig tudott szóhoz jutni:

- Jurisszimus... Megyek a maga határőréhez... Micsoda remek módszer!

Jura, aki mosolyogva figyelte, mit mond a Tizedik lakója, félbeszakította a tudóst:

- Reggelire vagyunk hivatalosak. Nézze csak, itt az autó...

A tudós látta, hogy arra a helyre, ahol álltak, odaúszik a levegőben egy nyitott kocsi. A föld felszínétől pár méternyi magasságban mozgott. Az az ember, aki a légiautót vezette, tisztelettel köszöntötte a Flöd lakóit, amiből a tudós arra következtetett, hogy azok elég fontos személyiségek lehetnek.

Larion Petrovics udvariasan a tudóshoz fordult: - Itt a kezem. Tessék...

Jura már elhelyezkedett a kocsiban. A tudós örömmel foglalta el a házigazdákkal a felajánlott helyet. Larion Petrovics kezével jelt adott és a kocsi könnyen ringatózva úszott a légi hullámokon. Nagyon kellemes volt. A tudós úgy érezte magát, mint öt perccel, egy nagy lakoma előtt, olyan óriási volt az étvágya.

 

XX.

 

- S tudja mit, Jurisszimusz, egy csepp fáradtságot sem érzek - mondta a tudós. Rövid reggeli után neki és Jurának is szobát bocsátottak rendelkezésükre pihenésre. A tudós úgy érezte, hogy már egészen megszokta a Tizediken az életet. Az a szoba is csodálatosan hasonlított ahhoz, amelyben a múlt nyáron a kiszlovodszki szanatóriumban lakott. - Semmi kedvem sincs itt ülni - fűzte hozzá. -                Valószínűleg a házigazdák a legerősebb kávéval kínáltak meg bennünket - mondta Jura, - szépítve magát a tükör előtt. - Mindjárt jönnek, hogy elvigyenek bennünket megismerkedni a Tizedikkel. Sietnünk kell, hogy addig rendbehozhassuk magunkat. Semmi, kedvem ebben a szállodában ülni. De azt hiszem, hogy a Tizedik megismerését el kell halasztanunk...

- Miért? - csodálkozott a tudós, aki az ablakból gyönyörködött a bástyák csipkés széleiben és az épület hatalmás kupoláiban, amelyek kilátszottak a fák sűrű, lombjai közül.

- A bolygóplán sorsán aggódom. Félek, hogy szükség lesz a segítségemre. Nem akarok örökre itt maradni.

Jura az akadémikushoz lépett és nem rejtett aggodalommal folytatta:

- Nem szeretnék kellemetlen pillanatokat szerezni az otthoniaknak. Biztosan már régen nyugtalankodnak miattunk.

A tudós arra gondolt, hogy neki is van családja és sok kedves barátja. Mégis nagyon szeretné a Tizediket közelebbről megismerni.

- Igaza van -. mondta, - de mit tegyünk?

- Egész egyszerű, Mihail Szergejevics, ön kirándulni megy, én pedig azt kérem, hogy a bolygóplánhoz vigyenek...

- S ha azt kérné, hogy a bolygóplánt hozzák el magának? - ellenkezett a tudós.

- Nem, jobb, ha magam megyek. Még eltörnek rajta valamit. Akkor el se indulhatunk... Ez az első távrepülési kísérletem. Nem, magam megyek. Egyébként csak nyerhetünk, kicseréljük tapasztalatainkat...

- Érthető - jegyeztet meg a tudós.

A szobába a Tizediknek már ismert két lakója lépett.

A tudós nem tudott megszabadulni attól a benyomástól, hogy az idősebbik csodálatosan hasonlít Larion Petrovics professzorhoz, aki ebben az időben a harmadik bolygón tartózkodott. Egyébként ez a benyomás nagyon segítette a tudóst: régi barátság kapcsolta a földi Fizikai Intézet igazgatójához.

Jura elmagyarázta az érkezetteknek a kívánságát. Ez alkalommal a tudós megtudta az idősebbik nevét. S ez új örömet szerzett neki. Párszor hangosan ismételte:

- Lari... Lari...                             

Jura elment a fiatalabbikkal megkeresni a bolygóplánt. A tudós egyedül maradt Larival.

- Az az utasításom - mondta udvariasan Lari, - hogy megismertessem önt a Flöddel. Sajnos, csak kis idő áll rendelkezésünkre, mivel úgy áll a dolog, hogy éppen ma esedékes nálunk egy érdekes intézkedés. Azért siessünk. Az ön társa is csatlakozik hozzánk. Valószínűleg nem fog késlekedni...

A tudós kitűnően visszaemlékezett, hogyan mentek ki a szobából, miközben Lari folytatta a magyarázatát. Széles, napfényben fürdő ösvényen haladtak és valahonnan a fák, a virágok és a kellemesen susogó szökőkutak ismerőseknek látszottak. Csak az volt furcsa, hogy Larin kívül a Tizedik egyetlen lakóját sem látta.

S mintha a tudós gondolataira válaszolna, Lari így szólt:

- Éppen arra a helyre megyünk, ahol maguk leszálltak a Flödre. Ez a hely megőrizte a rég elmúlt idők képét... mikor...

- Mikor itt még a majmok dühöngtek? - kérdezte a tudós.

- Nem tudom, mit jelent az, hogy majom - húzta fel a vállát Lari. -Azok a lények, melyeket önök láttak, a tények fény-feljegyzései, azelőtt azok is emberek voltak.

- Akkor azok elfajultak! - kiáltott fel a tudós és pár szóval elmagyarázta, amit a fajok származásáról tudott a Földön.

- Mi ál-embereknek hívjuk őket - mondta Lari. - Most már nem léteznek. Azon a tájon laktak, melyet történészeink "Örült emberevők országá"-nak hívtak. Azóta már a Flöd ezerszer megtette az útját ama kis csillag körül...

Lari a napra mutatott.

- A Flöd mindig sűrűn lakott volt. Mindenki elég békésen élt és minden törzs a saját dolgával törődött. De az őrültek meg akarták hódítani a bolygónk egész területét, ön azt fogja kérdezni: "Miért?"

A valóságban úgy volt, hogy közülük egymás után emelkedtek ki vezérek, akik azt akarták bebeszélni, hogy a Flödön csak majmok uralkodhatnak és a többieknek az ő örök rabszolgáiknak kell lenniök.

- Milyen utálatos ostobaság! - mondta dühösen a tudós. Idegesen rángatta a vállát.

- Minden ember ugyanazt fogja mondani, mint ön - szólt Lari, - de ez a bevezetés a régi múlt maradványaiból következik és alkalmas talajra talált gyengeelméjű lényeknél. Lényegében lusták és ostobák voltak. Fejlődésük ezen a fokon megállt, mikor a létezés értelmit csak egy célra irányították - idegen munka gyümölcsét akarták learatni. Sőt, mi több: a fejlődésükben visszaesés következett be. Régi ábrázatukból megtartottak néhány tulajdonságot, de belső lényükben a az ősi vadállatok távoli, primitív ösztönei uralkodtak. A pusztítási és kegyetlenségi ösztön birtokába vette a szörnyetegeket. Nem voltak már ártatlanok - és álemberekké lettek. Betörtek a szomszéd országokba, a legkülönbözőbb pusztítási módszereket alkalmazták. Mindig újabb és újabb kegyetlenségeket találtak ki. Először meghódították a bolygó egy részét. Országuk évszázadokon keresztül a háborúk forrása volt. Vereség utáni években békeszeretetet mutattak, csalták a békeszerető törzseket, összeveszítették őket egymással, de az alaptervük - kiirtani a többit egyenként - nem lett azonnal mindenki előtt világos. Pontosan háromszáz évvel ezelőtt az őrült emberevők kezdték a bolygóháborút. Hosszú időn keresztül tartottak a véres harcok. Végül az összes értelmes lények összefogtak az álemberek ellen. A mi őseink nagyon szerették a szabadságot. Pihenés nélkül dolgoztak a győzelemért....

- S győztek? Milyen módon? - kérdezte a tudós, a legnagyobb figyelemmel hallgatva Larit.

- Mindjárt meglátja - válaszolt Lari. - Most jutottunk arra helyre, ahol ezt meg tudom önnek mutatni.

Egy téren, álltak, alacsony kerítés vette körül, A tudós már ismerte. Lari a tudóst a korláthoz vitte.

- Előttünk vannak a fény-feljegyzéssel a maguk mozgalmasságában a történelmi tények. Vissza tudjuk állítani azokat abban a formában, ahogyan a valóságban történtek nagyon-nagyon régen.

- Már láttam az önök csodálatos moziját - jegyezte meg a, tudós.

Lari kérdőn nézett rá:

- Nem értem. Mi az, hogy mozi?

A tudós megmagyarázta a mozi elvét és szerkezetét. Lari bólintott a fejével:

- Na, de ez más dolog. Valamikor nálunk is használták a fénysugarat hasonló célokra. De most... Egészen más alapokon dolgozták át a fényjelenségeket a tudósaink a bolygóháború alatt. Egyikük megtalálta a módot, hogyan lehet fényes nappal egész területet láthatatlanná tenni az ellenség előtt. Ez lehetséges volt azért, mert a fényhullámok forrásai és a fényrészecskék nagyon jó anyagok egy egészen új alkalmazásra, melyet eddig az emberek nem ismertek. Nézze csak meg...

A tudós előtt megjelent egy kép, amit ő mozifilmnek nevezett, Lari pedig - a történelmi tények fény-feljegyzésének.

Álemberek mozogtak az úton. Remegtek a szörnyűségtől. 

- Látja - mondta Leri, - az ellenség egy csoportját, amely elindul, hogy kiirtsa az embereket? De azok az emberevők - csapdában vannak. A tér minden részén halál fenyegeti őket.

S valóban, a tudós látta, hogy az emberevők egy-kettőnként elesnek egy láthatatlan fegyver csapása alatt.

- Minden kő, minden fa mögül a büntető megtorlás keze leselkedett rájuk... Nézze csak... Láthatóvá teszem ön előtt az egész terepet, amely abban az időben láthatatlan volt az emberiség ellenségei előtt...

Az emberevők csoportja úgy látszik, emberekkel volt körülvéve, akik minden oldalról tüzet bocsátottak a majomképűekre.

- Kiirtották őket, mint a legcsúnyább csúszó-mászókat - magyarázta Lari. - Látja, hogyan futnak? Belehajtották őket egy magas hegyek között elterülő mély völgybe és ott úgy körül voltak zárva, valamikor egy járvány-fészek. S ott a teljes elvadulás, mint valami betegség, kiirtotta őket. Látja, az emberek tisztítják a levegőt az elfajultak után.

- De hogy érték el ezt? - kérdezte a tudós, rámutatva a hatalmas tűzfolyamra, amely rázúdult a majomképű álemberekre.

- Építő munkával - felelt Lari. - A munka minket az állatok fölé emelt. S mindenki, aki lenézi a munkát és csak a kizsákmányoltak véréből akar élni elkerülhetetlenül állattá változik át. Látja, milyen piszkos vadállattá változtak át a pogromhősök? -- intett Lari az álemberek felé. - S most figyeljen, hogy a közért folytatott áldozatos munka hogyan nemesített meg minket...

S a tudós látta az azelőtt bokrokkal benőtt teret. Emberek jöttek oda. Megtisztították a tereket és hamarosan karcsú épületek emelkedtek. Hatalmas termeket látott, zakatoló gépekkel. Mellettük fegyelmezett és komoly emberek dolgoztak. Fémeket kovácsoltak. Az elkészített áruk végtelen sora húzódott mindenfelé, ahova a tudós nézett. A kész áruk mellett, egészen közel hozzá látta az emberek arcát - férfiakét, nőkét, aggokét, fiatalokét; akik komolyan végezték munkájukat. Megértette, hogy az emberek itt a győzelem fegyverét kovácsolják.

Minél tovább ment a tudós, annál gyorsabban haladt az emberek munkája. Arcuk a nyugodtságot és a biztonságot fejezte ki. A tudós meg szeretett volna állni egy fiatalember előtt, aki ez izzó parázsból tüzes fémdarabot húzott ki. Vett egy kalapácsot és úgy ütötte a vasat, hogy a fényes szikrák, mint tűzijáték repültek. De Lari megállás nélkül vitte előre. Most már a tudós- az emberek arcán az öröm kifejezését ismerte fel. Szemükből a dicsőséget és hősiességet olvasta ki.

- A győzelem? - kérdezte a tudós.

- Igen. Már nincsenek álemberek a mi bolygónk területén. A bolygóháború győzelmes befejezése után, a munka emberei, a mi őseink - győztes apáink és nagyapáink - általános határozatot hoztak, hogy örökké békében élnek. Elhatározták azt is, hogy egy különös. múzeumot rendeznek be. Nálunk az emberek közepes életkora száz év. A múzeumnak annyi ideig kell fennmaradnia, ameddig három nemzedék meg nem nézheti a háború szörnyűségeit, amelyet az őrült emberevők indítottak, hogy felkeltse bennük az utálatot irántuk. Meg kellett mutatni az embereknek, hogy milyen sors várt volna rájuk, ha az őrült álemberek diadalmaskodtak volna...

- Láttam a tények feljegyzéseit.- mondta meggondoltan, lassan a tudós, visszaemlékezve azokra, amiknek a Földön tanúja volt. Azok nagyon tanulságosak voltak.

- Éppen ma van a múzeum létezésének utolsó napja. Háromszáz évvel ezelőtt az emberek levonták a tanulságot, hogyan kell igazán élni és a három nemzedéket megfelelő módon nevelték - mondta Lari. - Ma az utolsó emléket is ezekről az álemberekről - ezt a szörnyűséges múzeumot - elpusztítják. Csak minket engedtek ma ide. No, de itt az ideje. Szeretném megismertetni önt a barátainkkal. Mi, akik itt élünk, mindnyájan barátok vagyunk. Látni fogja őket az ünnepségen. Az elpusztított szörnyűségek helyén a boldogság városát építjük fel.

- Minél előbb akarom látni ennek a városnak az építőit! - mondta nagy izgalommal a tudós.

 

 

XXI.

 

A légi csónak lassan úszott a Tizedik felülete felett. A tudós lenézett és szeméhez emelte a látcsövet. Nem látta a füstös épületek óriási csoportjait. Úgy tűnt fel neki, mintha alatta hatalmas szőnyeg terülne el, amelybe kanyargó folyók szalagjai vannak beleszőve és rajta különböző színű kertek és erdők, mint ünnepi virágcsokrok. Közöttük emelkedtek a nap fényében ragyogó épületek díszes kupolái és a karcsú tornyok hegyes csúcsai.

A távcsövön keresztül látta, hogy az utakon emberek vonulnak. Ugyanebbe az irányba haladtak a légikocsik is. Emberek ültek bennük.

- Innen mindent láthatunk - mondta Lari és segített a tudósnak kiszállni a leereszkedett kocsiból, amelyet ő csónaknak nevezett. Nem tudott más nevet találni ennek a légiközlekedési eszköznek.

A magas halomról a tudós keresztül-kasul feltúrt és kövekkel teleszórt vidéket látott. Körülötte az ültetvények között ösvények kanyarogtak, amelyek összekötötték egymással a tereket. Az egyik téren felfedezte azt a háromszöget, melynél Jurával együtt megismerkedett a Tizedik múltjának szörnyű képeivel.

Az enyhe nap úszott a hóval fedett hegyek csúcsai fölött. Lányok és fiúk álltak a halmon, majdnem egészen a tudós mellett és feszülten figyeltek a távolba. Az ellenkező oldalon az egyik sziklán emberek jelentek meg. Látszott, hogy valamilyen jelet kaptak. Egyszerre olyan csend lett, hogy a tudós saját szívének izgatott dobogását is meghallotta.

A szikla oldaláról határozott, nyugodt hang hallatszott.

A tudós csak ezeket a szavakat tudta megjegyezni - ... a vadállatok utolsó nyoma és emléke is eltűnik. Úgy legyen!

A tudós összecsapta a kezét. Látta, hogy a teret körülvevő hegyeken hatalmas zsilipek nyíltak meg. A vizek féktelen áradata indult el. Óriási vízeséseken zuhantak le a türkiz sziklákról és ragyogtak gyöngyházszerű szikrákkal. Elpusztították a kerítéseket és tereket s elmosták a múlt harcmezőiről a fekete homokréteget, elvitték messze a halál és kínzás eszközeinek maradványait.

Távolból zene hangzott fel. Mindenki énekelni kezdett, aki a tudós. mellett állt. S ekkor egy rohanó folyó megtisztította a völgyben lévő teret. A tudós látta, hogy az emberek lefelé szaladnak. Eddig még nem látott gépek jelentek meg és a völgy talaja hamarosan zöld fűvel és a mező tarka virággal volt fedve. A színes virágtengerből hegyes tornyok csodálatos vonalai és az épületek kimondhatatlan szépségű kupolái emelkedtek.

- Lemegyünk az új városba - ajánlotta Lari. - Már építik.

- Menjünk.

Lari gyorsan elindult egy széles lépcsőn, amelyet csak most vett észre a tudós.

A halmokról a márványlépcsőkön emberek mentek le az új Boldogság városába. Égy aranyszőkehajú kislány megérintette a tudós kezét:

- Miért áll itt, barátom? Siessen...

Gyorsan, leszaladt néhány lépcsőfokon, megállt, visszafordult és barátságos mozdulattal hívta a tudóst a városba.

Egy lépést tett a lépcső felé, de valaki megérintette a vállát. Jura volt.

- Alig tudtam megtalálni, Mihail Szergejevics - mondta...

- Mi történt? - mormolta a tudós.

- Az, amitől féltem - felelt gyorsan Jura. - Amikor ide érkeztünk, a múzeumőrök láttak minket. Egész idő alatt figyeltek. Láthatatlanná tudnak változni. Ezt előre éreztem. Emlékszik, úgy tűnt fel nekem, hogy egy majom állandóan követ engem? Nem majom volt, hanem egy láthatatlan ember. Amikor az ön keresésére indultam, kinyitották a foton-tartályt és egy energiarész kiszabadult. Most alig lesz elég a Harmadikig. Félek, hogy a motor elromlott és lehetséges, hogy a foton is elfolyt. Sietnünk kell!

- De talán Lari segít nekünk"? - mondta kétségbeesetten a tudós.

- Senki nem fog segíteni -- legyintett lemondóan Jura. - Furcsa emberek. Eltátották a szájukat, amikor én a fotonok mozgató erejéről kezdtem magyarázni. Ők eddig még nem gondolták erre, pedig néhány más területen csodálatosan előrehaladtak. A nyelvünket például néhány pillanat alatt elsajátították, amikor az alapszabályokat megértették. Ha másodszor iderepülünk, meg kell ismerkednünk az eredményeikkel. A napot ők harminchat órára osztják fel, és a kört nem háromszázhatvan fokkal mérik, mint nálunk, a Harmadikon, hanem csak kettőszáznegyvennel. Kérdésem: miért? Nevetve válaszolnak: úgy kényelmesebb. Ezért egy felesleges pillanatig sem szabad maradnunk. Nem tudom kiszámítani a visszautazás pályáját. Az ő módszerük szerint ez túl &ok időt vesz igénybe... S nekünk, ismétlem, sietnünk kell.

- Ezek itt megépítették a Boldogság városát. Jura, nézze meg - mondta halkan a tudós.

De Jura elhessegette magától a gondolatot.

- Megnézem majd később, másodszor. De ne bánkódjék, Mihail Szergejevics. Becsületszavamra, nálunk a Harmadikon még jobb városokat fogunk építeni. - Hátrafordult: - Addig lassacskán jöjjön innen oda. Én futok és közelebb hozom a bolygóplánt. Csak sikerüljön időben elindulnunk.

Jura a bolygóplánhoz futott.

A tudós egyedül maradt és lassan elindult arra a helyre, amelyet Jura mutatott. Lenézett és úgy tűnt fel neki, hogy lába alatt az egyszerű szántóföld, az otthoni északi agyagosföld van. Egyszerre kimondhatatlan vágy fogta el a távoli Harmadik után, a kedves szülőföld után. Vágyódott a hűvös, őszi este után, mikor gondtalanul és boldogan bolyongott az erdő szélén a nedves ösvényen. Érezte a televény föld és a gombák fanyar illatát. Maga előtt látta a mezőt sötétszínű rozskeresztekkel. Golyvás varjak repültek át rajta... Megy haza, a vállán fegyver és örül a lelke, amikor a félhomályban valahol kigyullad egy távoli fény. Oldalt gyantás füst száll felé. Az égre néz és ott a fenyők csúcsai fölött hirtelen felragyog az első csillái mosolygó fénye...

Vágyódott Csajkovszkij zenéje után, a képcsarnok hatalmas termei után, a csillagvizsgáló intézet, az otthon, a széles körutak és a rokonok után. Szeretné látni családját, leányát és a földi Larion Petrovicsot, aki figyelmesen hallgatja az utazásáról szóló elbeszélését, miközben megigazítja orrán a szemüvegét és mély basszus hangján köhint: "Khö, khö... Eltűnés fényes nappal? Misztifikáció!"

A tudós szenvedélyesen vágyódott egyetlen, halhatatlan városa után. Az után a város után, amelyben olyan sokszor gyönyörködött, lenézve a hegyről, ahol a csillagvizsgáló intézet volt. S meggyorsította lépteit...

 

XXII.

 

Most nem döbbentette meg a foton-dressz fütyülése és zúgása. A bolygóplán félköralakú pályát írt le a nap körül, ismert sebességével, amelyet már megszokott. Hallgatott. Elgondolkozva mosolygott.

- Jurisszimusz.... Valószínűleg hosszabb ideig maradunk a Harmadikon.

- Miért?

- Magának valamit át kell dolgoznia a számításaiban. Úgy áll a dolog, hogy a Tizedik emberei finomabban és gazdaságosabban tudják felhasználni az elektronokat. Kitűnően elsajátították a fényhullámok használatának technikáját. Milyen ügyesen, alkalmazzák az interferencia jelenségeit! Gondolja...

- Én később fogok gondolkodni - mormolta Jura. - Ne zavarjon, kérem... -

A tudós megrázkódott az ülésen.

- Mi az? - kiáltott fel.

- Ne vonja el a figyelmemet- majdnem túlrepültünk - vetette oda szaggatottan Jura. - Stop!

A bolygóplán rugalmas gumijai puhán zizegtek az aszfalton. Jura udvariasan segített a tudósnak a kiszállásnál. Megismerte a csillagvizsgáló intézet vonalait. A friss őszi éjszakában megremegett. Sietve futott fel a lépcsőkön és menetközben m3gfigvelte, hogy az asszisztensek szobáiban égnek a lámpák.

Elhaladtak a szunyókáló altiszt mellett. Szobájában kellemesen világított az asztali lámpa.

- Köszönöm szépen - mondta Jura az ajtónál.

- Viszontlátásra, Jurisszimusz. Siet?

- Minél gyorsabban otthon akarok lenni. A feleségem mindig izgatott, ha kísérleti repüléseket végzek.

A tudós megszorította Jura kezét:

- Adja át szívélyes üdvözletemet.

Jura megfogta az ajtókilincset.

- Kérem, egyelőre ne beszéljen senkinek sem utazásunkról. A legközelebbi esetben magunkkal visszük az egész tudományos leltárt.

Eltűnt az ajtó mögött.

A tudós az ablakhoz, ment és kissé széthúzta a függönyöket, hogy láthassa a bolygóplán indulását. Úgy látta, hogy egy ember körvonalai lefutnak a lépcsőn az autó körvonalaihoz. Becsukta a szemét, félve, hogy a fotonok robbanása elvakítja... De semmilyen fény nem csillant fel. Csak a szenvtelen csillagok hunyorogtak zsugorian. Úgy látszott, hogy szemerkél az eső.

 

Az ajtó csikorgóit. Valaki bejött a szobába. Biztosan Jura tért vissza, elfelejtett valamit megmondani.

- Jura, maga az? - kérdezte a tudós.

- Én vagyok - válaszolt egy ismerős hang.

A tudós gyorsan hátrafordult. Az ajtó mellett a félhomályban Tatjána Jurjevna állt.

- Kérte, hogy figyel... - kezdte mondani, de hátrált az ajtó felé. megzavarodva a tudós furcsa viselkedésétől.

 

Tatjána Jurjevna sohasem tudta elfelejteni, még 1981-ben sem, amikor tudományos érdemeiért kitüntették, hogy abban az emlékezetes pillanatban a tudós milyen vadul nézett rá, azután mintha méh csípte volna meg, hirtelen az asztalhoz rohant és felkapta reszkető kézzel a teáscsészét. Ez semmiképpen sem hasonlított Szolncev szokott viselkedéséhez.

De Tatjána Jurjevna sohasem tudta meg, miért olyan izgatott Mihail Szergejevics.

A tudós csodálkozva nézett a csészére, tele volt meleg, még ki nem hűlt teával.

Pillantása az órára esett. Épen, egészben találta a szokott helyén, balcsuklóján. Nem hallotta, hogy Tatjána Jurjevna beszélt valamit az új erős fényszórókról, amelyeket most próbálnak ki tengerészeink a parton. Nem hitt saját szemének.

Az óra pontosan háromnegyed tizenkettőt mutatott.

A tudós utazása a Tizedik bolygóra mindössze egy percig tartott.

 

 

AZ ÍRÓ SZAVAI

 

Nézzetek felhőtlen és holdtalan éjszakán az égre. A csillagok végtelenségét láthatjátok. Szabad szemmel nem lehet többet, megszámolni, mint ötezret. Távcsővel sokkal többet láthattok. Galilei (1564-1642), a híres tudós, az általa készített távcsővel harminckétszeres nagyítással nagyszerű megfigyeléseket tett a Holdról és a csillagokról.

Az égitestek mozgásának a szabályaival, összetételével, származásával, fejlődésével és sorsával foglalkozó tudományt asztronómiának nevezik. Ez a szó két görög szóból szármázik: "asztron" = csillag, "nomosz" = szabály.

A tudósok a csillagokat különféle csillagászati készülékekkel tanulmányozzák, amelyek között nagyon nagy távcsövek - teleszkópok és refraktorok vannak. 1919-ben az Egyesült Államokban a Mount-Wilsonon lévő csillagászati intézetben egy óriási teleszkópot készítettek. Nagyító üvegjének az átmérője 100 hüvelyk. Ez a teleszkóp 160.000-szer több fényt gyűjt össze, mint az emberi szem. A teleszkóp csöve 13 méter hosszú.

A szovjet optikus-tudós D. D. Makszutov nemrégen építette a menyinszk-teleszkópot. Ez az egészen újtípusú csillagászati műszer nagyszerű új találmány. A szokásos, kétoldalt domború nagyító üvegek helyett Makszutov az ú.n. menyinszk-lencsét alkalmazta, amelynek egyik oldala domború, a másik homorú. Bebizonyosodott, hogy az ilyen távcső a csillagképek csodás képét adja és sokkal jobb, pontosabb és világosabb, mint bármilyen korszerű távcső. De a leglényegesebb az, hogy a menyinszk-távcső kisebb, tömörebb és sokkal olcsóbb.

Az asztronómia nagyon érdekes és elragadó tudomány. Sok szokatlan, de egész pontos tényt állapított már meg. Például a Nap belsejének a hőmérséklete 20 millió fok. Ha sikerülne egy gombostű fejét erre a hőmérsékletre felhevíteni, akkor a hőség 1500 kilométeres körzetben egy pillanat alatt mindent hamuvá változtatna. Még egy példa. Minden fénysugárnak van tömege, bár nagyon csekély. Mint minden tömegnek, a fénysugárnak is kell, hogy súlya legyen. A csillagászok kiszámították, hogy egy 40-es villanyégő, ha 60.000 évig megszakítás nélkül ég, 1 grammnyi anyag-tömeget sugároz ki. Mennyi anyagot sugároz ki a Nap, amely olyan óriási és ragyogó? A Nap minden másodpercben kb. 4 millió tonna anyagot sugároz ki és veszít el. Következőleg, abban a pillanatban, mikor ezt a szót olvassátok, a Nap súlya 360 milliárd tonnával kevesebb, mint tegnap ilyenkor, de ez nem is olyan veszélyes. A Nap olyan óriási, hogy akkora mennyiséget, mint a Föld, csak 46 millió év múlva veszít el.

Amikor a bolygókról beszélünk, amelyek a Nap és más csillagnapok körül keringenek, akaratlanul is felvetődik a kérdés: van-e a többi bolygón is élet és vannak-e értelmes lények, mint a Földön? Vajon csak a Föld az egyetlen hely az egész világegyetemben, amely alkalmas az életre?

Az a szilárd meggyőződés, hogy a Föld nem az egyetlen lakott égitest a világegyetemben, már nagyon régen keletkezett. Kétezer évvel ezelőtt Mitrodoros görög bölcselő már megállapította:

"Azt gondolni, hogy a Föld az egyetlen lakott világ, olyan égbekiáltó ostobaság lenne, mint azt bizonyítani, hogy egy óriási szántóföldön csak egyetlen búzakalász nőhet."

Giordano Bruno (1548-1600), a Csillagászati gondolkozók egyik legnagyobbika gyönyörű könyvet írt "A világegyetem végtelenségéről és a világokról"'. Első kiadása 1584-ben Londonban jelent meg. A Szovjetunióban 1936-ban fordították le. Giordano Bruno csodálatosan merész tanítást ad a világegyetem végtelenségéről és a lakott világok mennyiségéről. Ezt olvassuk a könyvében:

"Számtalan föld, számtalan nap létezik és egy végtelen aether. Mindezeknek az. összessége, teszi a világegyetemet: A végtelen részei maguk is végtelenek. Ezeken a világokon élőlények élnek, melyek azokat megművelik... Látjuk a napokat, amelyek nagyok és végtelen nagyok lehetnek, de nem látjuk a földeket, mivel ezek sokkal kisebbek és láthatatlanok..."

A mai idő csillagászai ezt a gondolatot így fejezik ki: "Látjuk a csillagokat, de nem látjuk sötét társaikat, a bolygókat, amelyek a napok körül keringenek, és ezek a végtelen világegyetemnek számtalan csillagai." A svéd csillagásznak, Holmbergnek 1939-ben megjelent munkája kimutatta Giordano Bruno gondolatának valószínűségét. Bebizonyította, hogy a hozzánk legközelebb eső csillagoknak is vannak sötét társai, amelyek hasonlítanak a mi naprendszerünk bolygóihoz. Néhányan a Mars-bolygó kutatói közül - Lowel, Stovicsek és mások -arra a következtetésre jutottak, hogy a Marson megvannak az élet feltételei.

Ezért a tudós Szolncev ábrándjának, egy másik bolygón való tartózkodásnak, ahol élőlények élnek, dolgoznak és küzdenek a szabadságért és boldogságért - van alapja. A tudomány haladása nem képzelhető el ábránd és építő képzelet nélkül. De egy komoly tudományos ábrándot a lehetőség előrelátásával építenek fel. Mikor bekövetkeznek bizonyos történelmi feltételek, akkor a lehetetlennek látszó ábránd is valósággá válhat. Szolncev nem talált ki különleges feltételeket az ő bolygójára vonatkozóan. Azért az ő Tizedikének az alapfeltételei hasonlítanak, a Harmadik feltételeihez. Szó sincs arról, hogy olyan bolygó, mint a Tizedik, a valóságban nem létezik.

Hogyan lehet a Földről egy másik bolygóra jutni? Szolncev csillagász és nem mérnök. Ezért az ő ábrándja nem foglalkozik a bolygók közötti utazás technikai részleteivel. Az ő ábrándja a bolygóplánról hasonlít az emberek motor és repülőgép felfedezése előtti ábrándjához. S így a bolygók közötti közlekedés ábrándja is okvetlenül megvalósul a jövőben. A Földről való elszakadáshoz a földi vonzóerő legyőzése szükséges és a bolygók közötti repülőgép kezdő sebességének 12 kilométernek kell lennie másodpercenként. Kétségtelen, hogy a tudomány és. á technika eléri ezt. Új energiaforrások felfedezése, és talán a fotonok felhasználása is hozzásegít majd az ábránd megvalósulásához, amely a mi híres tudósunk, C. E. Ciolkovszkinak, a rakétamotorok feltalálójának és alkotójának a gondolatát és munkáját is irányította.

Tizedik bolygó nem létezik. A tudós Szolncev utazása, - csak az ő csillagász-ábrándja. Ezt az ábrándot egy rövididejű, úgynevezett nem teljes vagy félalvásos pillanatában éli át. A tudományos megállapítás szerint ez alvás álomképekkel. Megállapították, hogy az álomképek anyagát az ébrenlét érdekei és benyomásai adhatják. A tudós I. P. Pavlov klasszikus előadásában "A nagy agy szféra munkájáról" megállapítja:

"Az álomkép régebbi benyomás következménye." (23. előadás.)

A tudósok egész sora állapította meg, hogy az álomképekben az összefüggéstelenség, a szaggatottság, az ellentétesség és véletlenség társulása mellett, a felsőbb pszichikai működés képessége is jelen van - így a szellemesség, az alkotás és az értékes következtetés, stb.

Ismeretes, hogy a híres francia költő, La Fontaine érdekes mesét írt a félálom állapotában.

Szolncev átélése - "egy szovjet hazafias tudós természetes átélése, aki mélyen átérezte és emlékezetébe véste a nagy Honvédő Háború korszakát. 15 év múlva, 1956-ban a régi benyomások és érzések még uralkodnak rajta.

Kétségtelen, hogy a szovjet emberben az ilyen gondolatok, hangulatok és érzések még hosszú ideig erősek és mélyek lesznek.

A különféle nem teljes alvás és álomképek tanításában a fiziológusok és pszichológusok még csak az első lépéseket tettek meg.

Azt hiszem, hogy ez az a terület, amelyen az írók művészi alkotásaikkal, segíteni tudnak a tudománynak.

 

Sz. Beljaev.